Felfedez: Újként megismer egy eddig nem tudott tényt, ismeretlen területet, dolgot; feltár; korábban ismeretlenre rátalál véletlenül vagy céltudatos kutatással; először lát meg, vesz észre, és tesz ismeretessé egy új jelenséget, tényt, helyzetet; először vesz észre és figyel meg a maga számára; eddig ismeretlen jelenséget, megoldást, létező dolgot talál magának; figyelmet irányít rá; először rájön; stb. Mivel a felfedez szót ily sokféleképpen értelmezhetjük, így azt hiszem joggal hívhatjuk kislányunkat, illetve magunkat felfedezőknek. 
Természetesen picinyünk bő fél éves földi létében már kismilliónyi dolgot fedezett fel, de most inkább azokról ejtenék pár szót, amelyeket az utóbbi időben tárt(unk) fel. 
Mielőtt az írásba fogtam volna elolvastam, hogy miket írtam anno a kisfiamról, így én most fedeztem fel, hogy leánykánk picit le van maradva akkori bátyjához képest. A tesó ilyenkor már kicsivel több, mint 8 kiló volt, míg Mandusunk e heti mérés szerint 6380 gramm, ám hosszilag csak fél centi a különbség.
No de lássuk, hogy címszereplőnk miket fedezett fel! Hát, amit csak lehet. Ugyanis nyúl mindenért, tapogatja, nézegeti, bekapja, átengedi érzékszerveinek, hogy információt szerezzen a dolgokról, azaz felfedezze őket.
A legutóbbi írásomban "panaszkodtam", hogy a kis hölgy nem szereti a cumit. Ezúttal jelentem, hogy ezt is felfedezte. Van úgy, hogy három másodpercig is a szájában van és aztán úgy köpi ki, hogy bármelyik bagórágó megirigyelné. Ellenben imádja fogdosni, forgatni a kezecskéiben, így mint játék szuperül "üzemel".
Magát is felfedezte. Szereti magát a tükörben nézegetni. Bár eltelik némi idő, és belekerül néhány fejforgatásba, hogy megértse a helyzetet, hogy több anya vagy apa is van körülötte: egy tartja, és egy a tükörben is. 
Picinyünk felfedezte az üléssel járó új helyzet adta lehetőségeket is.
Még ugyan magától nem tud felülni, de apa tenyere arca előtti megjelenésekor, a kisujjába és a hüvelykujjába kapaszkodva felhúzza magát ülő pozitúrába, majd úgy is marad. Egy darabig. Majd a gravitáció is dolgozik. Ilyenkor vagy a kezét kitéve még tartja magát egy rövid ideig, vagy elborul, mint egy liszteszsák. Utóbbi esetekben sem esik kétségbe, hanem hasra fordul és úgy folytatja felfedező "körútját". 
Így próbálgatja a haladás első mozzanatait. Hosszas erőfeszítés után kinyomja az égbe a popóját, úgy hogy ilyenkor ez van a legmagasabban, majd mikor elfogy az ereje tartani e nemes testrészét, csúszik előre 2 centit. Vagy hátra. Egyelőre ez nálunk a mászás. De mozdulatai már így is előrevetítik azt, hogy mennyire kell a jövőben aggódnunk, ha egyszer elindul.
Amihez eleddig ez a legtöbb amit megtett, bár már gyakoroljuk az állást is. Többnyire a családtagok hathatós segítsége mellett. A kis kezeivel kapaszkodik ilyenkor a mi ujjainkba, örvendezve a hirtelen növésnek és az új szemszögből látható világnak. Ám lábacskái még annyira bizonytalanok, hogy inkább tűnik az állás olyannak, mintha egy hurrikánban próbálna talpon maradni, vagy mintha fejben próbálna hulahoppkarikázni vagy (a léggitár után szabadon:) "léghulahoppkarikázni".
A fentebb említett bizonytalanságok csak hatványozódnak a kádban a fürdetések alkalmával.
Főhősnőnk azonban egyre inkább megkedveli e kötelező tevékenységet is, mivel kezdi felfedezni a pancsikolás örömeit is. Ilyenkor az egész fürdőszoba is átalakul egy hatalmas medencévé, annyi víz kerül kádon kívülre. Már egyszer kipróbálta, bár még igazán nem igazán fedezte fel, de belekóstolt a nagy kád adta lehetőségekbe is.
Új szerzeményünk a bébikomp, ami már a bátyó esetében is annyira bevált, hogy nem szerettük volna, ha a hugi nem élvezhetné ezen "jármű" adta lehetőségeket és élményeket. És be kell látnunk, hogy a hatás ugyanaz.
Örömmel szeli a helyiségeket keresztbe-kasul, megy egyik szobából a másikba és vissza. Ám ugyanazok a veszélyforrásokat nyújtja nekünk szülőknek, mint a testvére esetében: a virágok, a száradó ruhák ugyanúgy nincsenek biztonságban, mint majd' hét évvel ezelőtt.
Így Dudókának olyan új fogalmakkal is meg kellett ismerkednie, mint a Nem!, vagy a Nem szabad!. Mostanra kezdi is megtanulni, hogy mit nem tehet, oly szabadon, mint eddig, így tehát felfedezte a szabadság, vagyis inkább annak korlátozásának jelentését is.
Egy szakértő biztosan ki tudná elemezni, de én nem tudnám megmondani, hogy miféle biztonságérzetet, magabiztosságot ad ez a járóka, de mióta picinyünk ezt az alkalmatosságot használja, azóta, hogy úgy mondjam, kinyílt a csipája. Sokkal akaratosabb, erőszakosabb lett a kompon kívül is. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés ez, bár annyira ugyanabban az időben történt a változás, hogy kétlem. 
Az előbb leírt akaratosságát, már nem csak gesztusaival, de orálisan is kifejezi. Miután felfedezte saját hangját is, így most már minden ő-nek, á-nak, eööőő-nek, stb. megvan a maga jelentése, amiket, ha reklamálás gyanánt nyomatékosít, vagy hangosabban ad tudtunkra, akkor jobb, ha szót fogadunk, mi földi alattvalók e gyönyörű angyalkának, különben bekövetkezik a torkot egyáltalán nem kímélő bömbölés.
Természetesen igyekszünk ennek elejét venni, de rá kellett jönnünk, hogy vigyáznunk is kell, ha nem akarjuk, hogy a kis királylány a fejünkre nőjön. Mert anya prognosztizációja továbbra is az, hogy fel kell kötnünk majd a gatyaszárat, hogy kordában tudjuk majd kislányunk egyre erősödő jellemét tartani. 

Bár nem hinném, hogy magyarázkodnom kellene hosszú eltűnésem okán, ám aki nem tudja mi van velünk, annak egy-két szóban mégis megteszem. Írni természetesen bőven lett volna mit, de egy házátalakítás, -építés, -felújítás, költözés, az emiatt adódó gép-, illetve nethiány és a mindezekből fakadó időszűke okozta, hogy ily sokáig nem jegyeztem le semmit kislányunk fejlődéséről.
Pedig bőven lett volna miről írni, főleg ha belegondolok, hogy csöppségünk megtriplázta korát az utolsó írásom óta, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy mennyi mindenről maradhatott le egy kívülálló. Ez idő alatt többen kérdezték, hogy "Mi van, a kislányomról nem írok?", majdnem úgy éreztetve, mintha ő nem érdemelné meg tőlem a maga blogját, életpillanatai lejegyzését. Márpedig dehogynem! Hiszen olyan szépen fejlődik. És tessenek nekem elhinni, hogy ő legszebb, legokosabb, legügyesebb angyalka a világon! Nekünk biztosan. Olyannyira, hogy anyán egyértelműen látni, amikor és ahogy foglalkozik vele, hogy mennyire imádja picinyét. Ami természetesen a Misuval is megvolt, de szerintem akkor az első gyermek miatti "nemt'ommitkellcsinálniésaztjólcsinálome" érzés itt-ott felülírta az önfeledt rajongás esélyét. Mostanra azonban a megszerzett "rutin" jelent némi könnyebbséget. De csak az. Ugyanis anya gyakran mondogatja, hogy a két gyermek teljesen más. ami egyértelmű, de szerinte ennél jócskán többről van szó. Olyan "ég és föld". Véleménye, vagy inkább megérzése szerint Dudóka annyira huncut, "a szeme is csintalan",
hogy több alkalommal célzott már arra, hogy kössem fel a gatyámat, ha fegyelmezni akarom majd a későbbiekben ezt a pici lánykát.
De hagyjuk most jövőbelátást és lássuk a száraz tényeket! Nem tudom, hogy hány kiló és centi jelenleg, ugyanis az utolsó mérés szeptember 24-én történt, amikor 5650 gramm és 64 cm volt, és sejthető, hogy azóta eltelt időszakban ezen számok tovább növekedtek. Ami nem is csoda, hiszen ugyan javarészt még anya cicije jelenti a fő táplálékforrást, de emellett már egy csomó dolgot kóstolt meg. Még nem volt olyan ami ne nyerte volna el tetszését, legyen az répa- vagy egyéb zöldségpüré, gyümölcs, csirkemell, de akár egy paprikaszeleten is jó ideig el tud csámcsogni. Így aztán mostanában főhősünk is aktív részesévé válik étkezéseinknek, melynek talán ő örvend a legjobban, ugyanis imád enni. Bármit, bármikor.
A kaján kívül is mindent szájba vesz, ami nem feltétlen a fogzását jelenti, hiszen ez már oly "régi" szokása, hogy akkor még biztosan nem beszélhettünk rágószervének előbukkanásáról. Inkább a felfedezés, az ízlelés kifejlesztése lehet e tevékenység mögött. Bár nem tudom milyen íze lehet egy székkarfának, egy-egy ruhadarabnak, egy játéknak, vagy épp apa ujjainak, amik gyermekünk fő csemegéjének számíthat, mert olyan lelkesen tudja nyalogatni, szopogatni, hogy az leírhatatlan.Egyetlen dolog van, ami nem marad meg a szájában, az pedig a cumi. Amennyire a Misu imádta, Mandus annyira nem viseli el a szájában eme rágóalkalmatosságot. Azonnal kiköpi. Nem kívánok belemenni abba, hogy ez jó-e vagy nem, úgyis mindenki előtt világosak az érvek, illetve az ellenérvek is. Mindkét oldalnak vannak követői is, még a mi családunkban is. Én nem hiányolom az életünkből, ám anya helyenként "betömné a száját" egy cumival. 
Nem csak azért tenné ezt, hogy esetleg melleit szabadítsa meg a cuclizástól, hanem hogy valóban "befogja" címszereplőnk lepénylesőjét. Ugyanis mosolygós hercegnőnk úgy tud egy pillanat alatt csúf boszorkánnyá változni, hogy azt magam sem hinném, ha nem látnám. Ilyenkor szinte fulladásig hergeli magát a bömbölésbe, egész addig, míg el nem éri ami szeretne vagy bele nem fárad. Ez utóbbi ritkább, de ha mégis kibírjuk az említett "panaszkodást", akkor mély álomba tud zuhanni. 
Egyébként jó alvónak mondanám. Nappal mindenféleképp. Egy "álombazokogás" után, vagy a szabad levegőn, a diófa alatt alussza a legjobbakat, de legalábbis a leghosszabbakat és a legmélyebbeket. Az éjszakák még többször aktívak anya számára, aki ilyenkor is szívesen bevetné a cumit, hiszen Bubuka (ahogy ő nevezi mostanság) leginkább csak nyammogja anya mellét, mintsem fogyasztana belőle, így tehát valóban az említett szájbavaló is csillapíthatná lánykánk "éhségét". De bárhogy is alszik el, egy valami biztos, hogy hatalmas mosollyal ébred, aztán következik a pihi intenzív nézelődéssel. 
Ha Mandula épp nem alszik, nem eszik, és nem is sivítozik, akkor van úgy, hogy nagy "dumálásba" kezd. Ilyenkor "mondja akár nekünk, akár egy játékának, de egy falevéllel is lelkesen "elcseveg". Bevallom őszintén, hogy nem sok fogalmam van az "egőő, öggűű, eö, vvö", stb. "szavak" jelentésének és mivel már a bátyó is elfelejtett már babanyelven, így a "csevegőszessönök" még megfejtetlenek maradnak.
Királylánykánk emésztését nem kívánom az olvasó elé tárni (bár megnyugtatásul közlöm, hogy semmi gond vele: ami bemegy az ki is jön), de a pelusozásról mégis muszáj egy-két szót ejtenem. Nem tudnám megmondani, hogy más gyermekek mennyire "rajonganak" a pelenkacseréért, de én nem gondolnám, hogy ez lenne a kedvenc időtöltésük. Nos, ez Dudóka esetében másképp van, ő imádja eme foglalatosságot, így azt hiszem ő az egyetlen baba, aki szereti a peluscserét. Ilyenkor gügyög-gagyog, a legaktívabb fekvő rumba "táncát" járja el, nem különösebben könnyítve meg ezzel az aktuális "áldozata" dolgát. Én próbálom bevetni a magyarul tanulgató holland ismerősünktől tanult "nugi-nugi" /Greetings to Remco!/ felszólításokat, amelyek persze mit sem érnek, de legalább kislányunk jót szórakozik rajtuk. De hogyan is érne e vezényszó bármit is, amikor csöppségünk, amint lekerül róla a pelenka (férfiakhoz hasonlóan, ha levetik egy esetleg nem túl kényelmes alsójukat), szinte látni vélem, ahogy úgy "MelGibsonosan" rettenthetetlenül a világba üvölti, hogy "Szabadság!!!"
Ellentétben az előző tevékenységgel, a pancsizást ő is imádja, csakúgy, mint minden gyermek. Az utóbbi időben ráérzett a fröcskölés "szépségére", így egy fürdése alatt minket is alaposan leöblít, illetve a fürdőszobát is kellően előáztatja egy felmosáshoz. Ezek után következik a lányokhoz illő szépítkezés, mely most még csak a fésülködést jelenti. Ilyenkor anyával valóban megszépül, míg apával inkább az új "secók" felfedezése történik, a család fiútagjai számára mosolycsalógató, míg anya számára inkább elborzadó módon.
Összességében úgy tudnám leírni, hogy jó kislány, vagy ahogy azon barátaink, akik sűrűbben találkoznak hercegnőnkkel, azt mondják, hogy ennek a gyereknek "mindig jól áll a szénája". Tehát az együtt töltött immár több, mint fél év alatt egy kis tündért ismerhettünk meg, aki néha igenis felveszi boszorkás öltözékét is. Ezzel együtt is, ahogy ezen írás elején is lepötyögtem, számunkra ő legszebb, legokosabb, legügyesebb leánybaba!

Szerettem volna a jubileum kapcsán jelentkezni, de nem alakult úgy. Most viszont van rá módom, hogy szakítsak időt efféle kislányos "kötelezettségemre". Ahogyan egy hete, úgy most sincs különösebben klaviatúráért kiáltó dolog, így csak egy snassz, "nehogynetudjatokrólunk" típusú jelentkezés eme bejegyzés.
Kislányunk ugyanis korának megfelelően éldegél környezetünkben. Eszik, alszik, nézelődik, sír. Mindezeket többnyire jól és megfelelő időben teszi, ám óhatatlan, hogy hibázzon néha (emberi mivolta ily módon is megmutatkozik, bármennyire is magasztalnám égi tüneménynek). Ok nélkül nem sír, csak ha valamilyen nyűgje van, és azt is úgy teszi már, hogy meg lehet különböztetni az imigyen kiadott hangokból a kiváltó okot. Ezeket már többnyire ismerjük is, persze nem a teljes repertoárt, de a javát, illetve a gyakran használtakat.
Egyre többször reagál is, ránk, nekünk, hozzánk, vagy a lámpának, vagy épp a plafonnak. Kíváncsisága is egyre fokozódik: sokat nézelődik, látszik a felfedezés folyamata és öröme a szemein. Alvással mostanra már nincsenek különösebb gondjaink. Túl vagyunk a pocifájós időszakon. Csak akkor kél, ha éhes, utána szokta megtartani a "bambulós szessönjét". Pont, mint apa. Kaja után "megokosodva" bámulni ki a fejünkből, erőtlenül, sok hasznára nem válni a környezetünknek, társadalmunknak.
Ami pedig az evést illeti, nem lehet panasz, még mindig a női test egyik legszebb részét -mely erre alkalmatos- használja csak táplálékforrás gyanánt. Semmi mást nem kapott még, mint anyatejet, így a fejlődése is ennek megfelelően kimagasló.
Nőtt 8 centit és majd' duplájára hízott. Jelenleg 3740 gramm, tehát most már elérte egy "normál" csecsemő születési súlyát. Amit inkább a kívülállók reakcióján szoktunk észrevenni, ugyanis amikor járunk köztük, akkor nincs olyan, hogy ne állítanának meg, hogy milyen pici baba: "Milyen idős?", "De édes!", "Hogy hívják?". És mikor megtudják, hogy elmúlt két hónapos, akkor azért kiül a döbbenet az arcukra. Hozzáteszem, hogy a mi arcunkra ugyanúgy kiült, amikor a védőnő elvégezte fenn említett hivatalos méréseket. Így most már tudjuk is, amit eddig csak éreztünk, hogy mennyire fejlődik. Meg persze, hogy okosodik és ha lehet még fokozni, akkor szépül is a mi kis hercegnőnk. :-)

Bizonyára sokukban felmerült a kérdés, hogy miképp esett a választásunk erre a keresztnévre. Ezt abból gondolom, hogy ugyan szemtől szembe senki nem kérdezett így rá, de az arcok torzulása erre enged következtetni, amint meghallják pici lánykánk nevét.
Engedtessék meg nekem kifejteni, hogyan is választottuk eme neveket. Állítólag vannak különböző névválasztási módok, olyan mint: utolsó pillanatban, vagy a vezetéknévhez, vagy jelentés, hangzás alapján, vagy épp divat szerint. Nem tudnám megmondani, hogy tartozunk-e bármelyik csoportba, és ha mégis, akkor melyikbe. Ha valamelyik skatulyába be kellene helyezni magunkat, akkor legfeljebb a hangzásosba lehetne. 
Először is kisfiunk nagyon lelkes lett, amikor megtudta, hogy bővülni fog a család. Ez rögvest az agyát is beindította, hogy hogyan is nevezzük majd a kistestvérét. Az idő tájt még nem tudtuk, fiú lesz-e vagy lány. Így ő mindkettőben gondolkodott. Nem is akármennyire. Listát készített a (számára) szóba jöhető nevekből különválasztva a lány-, illetve a fiú neveket. 
Látva a listát, nagyjából ki lehet találni, melyik mese, rajzfilm, vagy film, vagy óvodatárs volt aktuálisan a kedvenc. Azt hiszem, hogy senki nem lepődik meg azon, hogy nem feltétlen nyerte el mind a tetszésünket. Bár volt mindkét oldalon egy-egy, mely egész sokáig tartotta magát. A fiú oldalon a Marci, míg a lányon a Méhike. Ez a két név volt az, amely a mi sugallásunk okán vegyült a többi közé. Előbbi azért bukott el, mert megtudtuk, hogy születendő gyermekünknek nem lesz kukija, míg az utóbbi azért, mert nem anyakönyvezhető. Pedig ez a Méhike sokáig volt listavezető a nevek közül. Nagyon sokat viccelődtünk vele. Abban megegyeztünk, hogy úgy becéznénk, hogy züm-züm.

Komolyra fordítva a szót, annak idején anyával volt egy megállapodásunk, egyezségünk, nem is tudom, minek hívjam... Amikor Misuval volt áldott állapotban anya, és kezdtünk a nevekről beszélgetni, akkor én úgymond leszögeztem, hogy ha fiú lesz, akkor csak Mihály lehet. A családunkban ez hagyomány már generációkon át, hogy az elsőszülött fiút Mihálynak keresztelték. Ennek a tradíciónak én sem szerettem volna véget vetni, és anya sem ellenezte, így a fiú (első) keresztnév adott volt. Az egyezség pedig az volt, hogy mivel ezt én választottam, anya dönthet a második keresztnévről, illetve lány esetén az első keresztnévről, míg én a másodikról. Jelen várandósságnál -úgymond kimondatlanul- tudtuk, hogy anya dönt az első név, míg én a második felől. 
Igen ám, de így sem volt olyan egyszerű, hiszen M betűvel kezdődőt szerettünk volna, ha már mindhármunk neve azzal kezdődik. Böngészve az utónévkönyvet, nem találtunk olyat, ami elsőre elsöpört volna mindent. Így mindhárman írtunk egy listát a szóba jöhető választottjainkról. Be kell valljam, hogy sok átfedés nem volt. Ám anya listája a Manda névvel kezdődött, és valami véletlen figyelmetlenségből adódóan azzal is végződött. Így anya egyértelműen tette le voksát e név mellett, míg mi fiúk a Méda-t preferáltuk. Mivel anya volt a "kedvezményezett" névválasztás terén, így mi is meghajoltunk kívánsága előtt.
A másik keresztnév számomra nem volt egy pillanatra sem kérdés. Anna. Az én drága, imádott nagymamám iránt érzett szeretet és tisztelet jeléül választottam e nevet. És mert anyának sem volt ez ellen semmilyen kifogása, így kapta kislányunk a Manda Anna keresztneveket.
Az azóta eltelt időben próbáljuk az emberekkel megismertetni a Manda nevet, merthogy nem annyira elterjedt, így gyakran futunk bele akár visszakérdezésbe, vagy értetlen bólintásba, mikor megkérdik, hogy hogyan is hívják e csöppséget. Azért azt is hozzá kell tegyem, hogy a családon belül is ment a játék a névvel illetve a lehetséges becézés kapcsán. Hadd említsek néhányat ezek közül: Mandus, Mandula (mint ezen blog névadója is), Mandarin (ez inkább csak az emlékeztető név azoknak, akiknek illene megjegyezni, ám nehézséggel jár), Panda. 
Én magam előszeretettel nevezek át (szinte) mindenkit, úgy ahogy egyre inkább megismerem, így sokszor esik meg, hogy eléggé eltávolodok az eredeti névtől. Azt hiszem, hogy pici lányunk esetében is én vagyok az, aki leghamarabb megtalálta a maga számára legmegfelelőbb becenevet, olyannyira, hogy ha most kezdeném e blog írását, akkor már ez lenne a névadó is: Dudóka. Kifejlődése körülbelül így írható le: Mandus, Dusi, Dusika, Dudóka. 
Hogy kinek hogy tetszik a neve, vagy hogy mi is Mandának, Mandusnak, Dudókának, vagy csak egyszerűen kislányomnak szólítjuk, az mindegy, lényeg, hogy nekünk ő a legszebb leányka a világon. 

Nem! Nem őrültem meg. Nincs még születésnapja a kis Mandusnak. Illetve mégis! Ugyanis ma lenne a napja, amikor meg kellett volna születnie főhősünknek a hivatalosan prognosztizált dátum szerint. Ehhez képest már több, mint egy hónapja kidugta fejét anya pocijából, és azóta örvendeztet meg minket egyelőre még "csak" többnyire a szépségével. Mivel gyönyörűségét nem győzném eleget méltatni, így inkább az azóta történt fejlődés ecsetelésére, akarom mondani "pötyögésére" fordítom e sorokat.
Koraszülöttségéből adódóan még több ellenőrzésre, vizsgálatra kényszerültünk, vagyis inkább kényszerítettük őt vagy még inkább kényszerítettek mások minket. Már kétszer voltunk gyermekorvosnál, védőnőnél, azon kívül koraszülött osztályon, szemészeten, csípőultrahangon. Többnyire átlagos "csekkolások" történtek, súly-, fejátmérő mérés, hastapogatás, szív-, tüdő hallgatás. Melyek alapján minden rendben találtak "fehérék" (ezek a hozzáértők már túlnyomórészt e színt preferálják védőruha gyanánt). Súlya 2850 gramm jelenleg. Ami különlegesebb vizsgálatnak számított, az a csípőultrahangon a tornáztatás, a szemészeten a negyedóránkénti csepegtetés, majd végtagok és fej leszorítás (három felnőttet igénybe véve) mellett a pici szemeibe való világítás kb. 1 milliméterről.
Ha hiszi a kedves olvasó, Manda nem volt boldog ez utóbbi ténykedéstől, sőt az utána következőktől sem, ugyanis a koraszülött osztályon a standard kontroll mellett, még vért is vettek tőle. A fejéből!!! Meg is kértek minket, szülőket, hogy forduljunk el. Így is tettünk, én odapillantottam ugyan, majd gyorsan megerősítettem anyát, hogy nehogy ő is visszaforduljon. Ezenkívül nézték kapaszkodó-, mászó-, és járó tehetségét. Semmivel sem volt gond. Ezt mi is megmondhattuk volna, hiszen a járás kivételével a többit már mi is megtapasztaltuk. Ágyikóját ugyanis már kezdi meghódítani, ritkán találjuk meg ugyanott vagy ugyanúgy, mint ahogy oda helyeztük. Fejét is emelgeti, és tudatja egy teljesen más oá-val, hogy most nem éhes, nem a pocija fáj, hanem csak egyszerűen figyelemre vágyik, azt szeretné, ha vele foglalkozna valaki. Imád nézelődni, ezzel ki is tölti a "nemalvós", "nemevős" időszakokat, ok nélkül nem sír, alapjában véve egy jó kisbaba. 
Úgy vélem, hogy a józan paraszti eszünk és a fehérektől kapott megerősítéseket is figyelembe véve leszögezhetjük, hogy Mandulánk igen szépen fejlődött az utóbbi hetekben, főleg ahhoz képest, hogy eredetileg csak ma kellett volna e földi világot megörvendeztetnie érkezésével.

Sokféle étkezési szokásról hallottunk már mindannyian, sőt megannyi táplálkozási zavarról is. Azt is tudjuk, hogy ez többnyire a hölgyek "kiváltsága". Azzal is tisztában vagyunk ők igencsak szeretnek fogyókúrázni, vagy éppenséggel jojóznak egy sikeres diéta után. De azt is tetszenek tudni, hogy egy anya étkezése hogyan befolyásolja egy egész család életét?
Nos, nem olyan hétköznapi módon, hogy a családnak esetleg követnie kell anya soványító kúráját, vagy kímélő étrendjét, még csak nem is lustaságát vagy a "nemszeretekfőznit" vagy a nem tudást kell megsínylenie a többieknek. Gondolom, hogy nem csak nálunk fordul(t) elő, de mi most egy-két alkalommal közvetve megszenvedtük anya ebédjeit.
Kicsi lányunk az éppen aktuális hasfájós időszakában igen érzékenyen reagál anya ebédjeire. Nem értek hozzá, hogy anya ebédje mikorra emésztődik meg és kerül bele az anyatejbe, illetve azt sem tudom, hogy ezt Mandusunk mily lassan vagy gyorsan dolgozza fel, de azt igen, hogy pocifájás tekintetében ez az éjszakai órák alatt jelentkezik. Amit nehezen visel e csöppség, így ennek hangot is ad.

Eme hangorkánra azonban már nem csak anya ébred fel, hanem a fiú részleg is. Sőt az utóbbi napok forró időjárása okán tágra nyitott ablakokon keresztül lehet a lakótelep bizonyos része is "élvezi" az effajta  éji hangversenyeket. Remélem, hogy nem kap anya semmiféle petíciót a lakóközösség nevében, hogy ne egyen több borsót (illetve semmiféle hüvelyest) vagy fűszereset vagy bármi egyebet ami kihatással lesz az éjszaki alvásukra. 
Eddig az előbb említett kétféle étek tette csak álmatlanná éjszakáinkat. Ilyenkor 2-3-4 órán keresztül megy a bömbölés kisebb-nagyobb szünetekkel, megnyugvásokkal. Már a Misunál is bevált módszerekkel igyekszünk enyhíteni a szenvedésén: "pocimaszival", nyújtással, lábfelhúzással, illetve fejjel lefelé lógatással. Ezek után általában kirepül egy-két "békegalamb" vagy esetleg egy-egy "böfi" segíti a belső harcokat. Ezek után, mire az éj véget ér, addigra picikénk is megnyeri a háborúit, majd álomra szenderül. Megadva számunkra is az esélyt egy kis hajnali pihenésre. 

Blogírás tekintetében úgy véltem, hogy nem nagyon fogok én már aktívkodni, hiszen előző blogomat (http://kismisu.blogger.hu) lezártam pár hónapja. Majd az utolsó írás után egy hétre, kisfiunkkal névnapi ajándékként kaptuk a hírt, miszerint bővülni fog „kiccsaládunk”. Korábban anya közérzete okán többször viccelődtem egy esetleges kistestvér érkezésén, de mindig -hogy finoman szóljak- elhajtott. Mikor a „körömreszelőt” megkaptam ajándéknak (ugyanis egy pillanatra annak véltem az általam pont a hátuljával bontott a terhességi tesztet – ami azóta természetesen családi szállóigévé vált), mégis meglepődtem. Hiszen nem terveztük. De mégsem maga a baba érkezése lepett meg, hanem anya „tálalása”, reakciója. Nem azt kaptam, amire netán számíthattam volna, nem volt benne se méreg, se szemrehányás, hanem csak az öröm, és persze némi aggodalom.
Misu, a hírt hallva nem tudta igazán kezelni a helyzetet, mert nem is feltétlen tudta, mit is jelent egy tesó, és azt gondolom, hogy az is nagyban befolyásolta, hogy piócaként csüngtünk rajta: akcióját, reakcióját, mozdulatatait, esetleges aranyköpését lesve. Semmi extra nem történt, egy mosollyal nyugtázta akkor és ott. Nem is csoda egy hat éves lurkónak nem lehet olyan egyszerű ezt feldolgozni. Meg kellett érnie benne a hírnek. Mi is elmagyaráztuk neki, amennyire mi tudjuk, hogy mivel jár egy kistesó családba érkezése. Amennyire mi tudjuk??? Egyáltalán nem tudjuk. Annyit tudunk mindössze, hogy mivel jár egy angyal (igen, a Misu) közénk kerülése. Elmondtuk, hogy mikre kell majd felkészülnie: sírás éjjel nappal; több figyelem hárul majd a jövevényre picinysége, elesettsége okán; később „jótesói” viták; stb. Azt is igyekeztünk/igyekszünk azóta is kihangsúlyozni, hogy mennyi mindenben számítunk rá, a NAGYTESÓra, az ő segítségére. Mindenben, de különösen azokban a dolgokban, amikben főleg csak ő, egy gyermek tudhat. Arra törekszünk, hogy kisfiunk ne sérüljön, ne kerüljön háttérbe, ne legyen ő az, aki úgy érezheti, hogy már nem fontos. Eddig minden figyelmünk, szeretetünk csak rá összpontosult, ez majd megoszlik, de látnia, tudnia, éreznie kell, hogy ő ugyanaz marad, aki eddig is volt: hőn szeretett kisfiunk.
A következő időszakban gyerkőcünk helyén kezelte a dolgokat, sokat emlegette a kistesót, simogatta  anya pociját, belesúgta, hogy „Szeretlek Kistesó!”. Mondogatta, hogy majd, hogy segít nekünk/neki, hogyan játszik vele és, hogy mi mindenre tanítja majd meg.
Így fogadta a nagyon szűk család az örömhírt, de lássuk a továbbiakat. A család és a nagyvilág előtt egy ideig rejtve maradt, egyetlen barátaink tudták csak a titkot. Így csak az tudhatta meg, akivel úgymond kénytelenek voltunk megosztani: orvosok, védőnő, ápolók, stb. Számunkra itt jött a sokk. Túl jóhoz lettünk volna szokva? A holland példa nagyon más volt. (Aki nem tudná, Misu ott született.) Ott mindenki egyből gratulált, legyen az bárki, orvos, védőnő, ápoló, ismerős, ismeretlen. Érezhetően szívből, mosolyogva, komolyan gondolva, nem csak úgy illendőségből odabökve. Az említett barátokat kivéve idehaza senki. Mondom SENKI! Kimaradtak ezek a tiszteletkörök. Se illemből, se kötelezően nem „ujjongott” velünk egy lélek sem.
A család annál inkább. Anya, mint említettem nem szerette volna világgá kürtölni a hírt „idő előtt” -ellentétben velem-, így magunkba fojtottuk mindhárman ezirányú boldogságunkat. Egész Karácsonyig. Ugyanis anya karácsonyi ajándéknak szánta ezen újságot a családja számára. Nem akármilyen módon adtuk tudtukra, ugyanis mindenkinek egy-egy mogyorókrémmel megkent pelenka került becsomagolásra. Pásztázva az arckifejezéseket amint bontogatták, meg kell valljam, hogy igen jól szórakoztam. Miután fény derült a csomagok tartalmára sem esett le mindenkinek a tantusz, hogy mit is akart ez jelenteni, ám mikor mindegyikük „megvilágosult”, és összeszedték az állaikat a földről, akkor jött a gratuláció- és puszihalom.

Mióta megszületett a milady, azóta persze mindenki jókívánságokkal halmoz el minket, gratulál vagy épp kérdezget újdonsült körülményeink kapcsán. Lehet, hogy a magyar pesszimizmusból adódik, hogy inkább csak a születés után fejezik ki örömüket az emberek, a holland (esetleg) idő előtti, optimista "együttujjongáshoz" képest. Nem tudnám megmondani melyik is a jobb vagy rosszabb. Nem is hinném, hogy kellene. Más ország, más tradíciók, más szokások, más emberek... Most itt éltük meg a babavárást a gyökereink között, ott ahol minket is vártak anno. Reméljük legalább annyira, mint amennyire mi is ácsingóztunk e tündérke érkezése után.

A fiacskánk blogjában ez az írás "Az első itthon töltött napok" címet kapta. Adhattam volna ezúttal is ezt, de az nem lenne elég kifejező, mert míg Misuval alig pár naposan otthon volt anya, addig Mandával ehhez két és fél hét kellett. Elmondhatom őszintén, hogy nem repült el ez az idő, és nem azért, mert nem bírtam volna kettesben fiunkkal, hanem azért, mert mi fiúk nem bírtuk már a lányok nélkül. 
Érdekesnek vélem a kórházi látogatási szabályokat illetve azok lehetőségét. Ugyanis míg kislányunk ici-piciként feküdt az inkubátorban addig (legalább én) benyúlva megsimogathattam, sőt karjaimba is adták az első pár napon, ám amikor már nem volt szükség semmiféle mesterséges beavatkozásra, akkor csak egy üvegen keresztül láthattuk legkisebb családtagunkat. És be kell valljam, hogy ez messze nem elégítette ki szeretgetési vágyainkat. Így nem meglepő, hogy miután hazaértünk, mi fiúk nem igazán akartunk "kibújni e csöppség popójából". Azt hiszem, hogy nem is igen történt más az este otthon, mint csak szeretgetés, ölelgetés, puszilgatás.

Mielőtt hazaértünk volna, természetesen első utunk a "Bandis" mamáékhoz vezetett, hogy ők is megszeretgethessék legifjabb unokájukat. (Milyen szomorú, hogy a Mandának már nem kell az előbb említett módon különbséget tennie a nagyszülők között, hisz az "Almásék" már nem élhették meg, amire annyira vágytak a Misu után is: egy lányunoka). A minimális családvizit után anya kívánságára az alakuló házunkat is megtekintettük, így már kislányunk is megtette első "lépéseit" leendő új otthonunkban. 

El kell mondjam, hogy Mandarinunk nagyon nyugodt baba. Hangját (egyelőre) ritkán hallatja. Még éhség esetén is először csak nyöszörög, és ha már hosszabban nem kapja fel senki (nem nagyon történik efféle), akkor kezd csak el sírdogálni. Eleddig a napi ritmusa is beállni látszik, hiszen 3-4 óránként kel fel szopizni, majd a kis böfik után újra nyugalomra talál új "fészkében". Amíg ez így van, addig minden rendben is lesz, hiszen most fő feladata a mi kis hercegnőnknek, hogy erősödjön, nőjön, amihez az alvás és az evés a két legfontosabb. Ami az étkezést illeti, hál' Istennek, mind anya és mind a Manda részéről hamar egymásra találtak, ha szabad így fogalmaznom, mert gondolom ebből is érti mindenki, hogy izibe rácuppant a cicire.
Amiről még nagyon fontos beszámolnom, az a "tesóság". A nagy és ügyes bátyó mindent látni szeretne, mindenben szeretne részt venni, folyton csak dicsérgeti kishúgát, szeretgeti, simogatja, puszilgatja. Itt-ott már vissza is kell fogni, annyira nem tud betelni a kis "töpörtyűvel".

Az első fürdetésben is szeretett volna aktívkodni, ám azt még nem hagytuk neki is, hiszen mi is úgy izgultunk, hogy a víz nem feltétlen csak a Mandula rúgkapálásaitól fodrozódott. Bár elvileg gyakorlottnak kellene lennünk ebben is és mindenben, de higgye el nekem a kedves olvasó, hogy a majd hét év alatt kijön az ember a gyakorlatból. 
Bár mértéktelenül boldognak kellene lennem, hogy együtt és itthon a már négy tagúra bővült "kiccsaládom", nekem mégis van egy icipici hiányérzetem. Épp anyának ecseteltem, hogy az hiányzik, hogy úgy igazán magamhoz szoríthassam a lányokat. Anyát a sebei gátolják, míg királykisasszonyt a csöppsége révén nem tudom "halálra" ölelgetni. Mire anya csak annyit reflektált, hogy egy darabig be kell érnem a fiammal. Azzal a kisfiúval, aki hirtelen lett oly nagy e "Törpilla" mellett.

Ugyan elmúlt már az Anyák napja, ám mégis bennem maradt ez a furcsa érzés, amitől nem igazán tudok szabadulni. Talán ha kiírom magamból...
Sejtem, hogy a kedves olvasónak esetleg durván hangzik a cím. Sajnos nem tudom enyhébbre módosítani, mert a lelkemben ugyanilyen erőszakos fortyog ez az érzés.  Múlt vasárnap volt az Anyák napja. Az első, amit az én drága anyukám nélkül kellett "megülnöm". Ha ez nem lenne elég, akkor ezt a napot úgy kellett végigszenvedni, hogy anya, azaz az én hőn szeretett gyermekeim anyukája sem volt mellettem. Ami azt is jelenti, hogy pici fiacskájával sem. És ez a gyermek, már mióta készült, verseket tanult, ajándékokat készített, hogy felköszönthesse anyukáját. Ám anya nem volt vele se reggel, se nappal. Csak késő délután a kórházban tudta átadni neki kincseit. Ahogy ez a angyali ifjú szavalt abban a környezetben is, azt leírni nem lehet. Anya két sor után könnyekben tört ki, én még tartottam magam az első vers végéig, de tovább nem lehetett. Nálam is eltört a mécses, a lelkileg amúgy is nehéz nap végén.
Abba belegondolni sem tudok, hogy anya hogyan érezhette magát egész nap, mennyire szenvedhetett kicsi fia nélkül. Talán újszülött csöppségünk jelenthetett vigaszt számára, akit aznap kapott meg először az ágya mellé. Így már sokkal több időt tölthettek együtt. Addigra ugyanis már kivették az infúzió csövét is pici fejecskéjéből (a kezecskéi már nem bírták), egyre többet lehetett inkubátoron kívül. Úgy fest, hogy a tüdeje is szépen megerősödött, így már plusz oxigénre sincs szüksége. Azóta pedig az anyatej fogyasztására is rákapott, bár még az eredeti forrásra való szokással bajlódnak, addig azért az üvegcséből ügyesen iszogat. A kezdeti erősödés után, jött a szintén természetes hanyatlás. Kicsit vesztett a súlyából, amit születése óta magára kapott. Ebben a pillanatban kaptam a hírt, hogy jelenleg 2,04 kg a súlya. Fantasztikusan ügyes ez a lány, és persze anyukája is!
Anyukája, aki már borzasztóan jönne haza, hogy együtt lehessünk már végre. Mandus még nem tudja, hogy hazavágyik, de ha majd megtudja, hogy milyen az otthon, akkor majd bánhatja igazán, hogy ennyit volt nélkülünk. A fiúk nélkül, akik szintén már annyira várják őket haza, hogy különböző cselszövéseken gondolkodnak. Ördögi terveket szőnek, hogy hogyan rabolják el őket onnan és menekítik őket haza. Tudják, hogy nem szabad, de egyre nehezebben viselik, hogy az új családtagot, csak üvegen keresztül láthatják, hogy egy-egy simogatást vagy puszit lopva kell adni (nehogy az "őrök" meglássák), hogy anya nélkül telnek a napjaink.
 

A hosszú napjaink, mert valljuk be őszintén, hogy nehezen viseljük családunk másik fele hiányát, még ha (reményeim szerint) ügyesen helyt is állunk a kisfiammal a mindennapokban. Az átlagos napok még csak-csak eltelnek, de az a vasárnap, az Anyák napja különösen nehéz volt mindannyiunk számára. Anya nélkül...

Az elmúlt pár napban, mióta megszületett a kislányunk, odáig eljutottam, hogy már tudom, hogy fiú vagyok. Ám még mindig sok a kérdés és aggodalom Mandánkat illetően. Állítólag erős és ügyes lányka, így remélhetőleg nem lesz gond. Egyre többet van plusz oxigén nélkül, már 10 ml-t eszik egyszerre, és mivel anya teje is megindult, így már egyre többször csak azt fogyasztja. 
Ezek a fejlődési sikerek azonban még mindig nem nyugtatják meg a szívemet, mert az olyan tele van és mégis oly üres. Hogy miért is? Mert ugyan az agyam felfogta, hogy megszületett a gyönyörűségünk, és ezt pumpálja is a szívembe, de... De még sincsenek a közelemben, napi pár perc jut, hogy láthassam anyát és pici lányunkat. Bizonyítandó pöttömségét, álljon itt néhány kép, (arányosításképpen az én ujjam, illetve a kezem látható):

Az első másfél nap különösen nehéz volt. Szinte hír nélkül (anya gyógyszerektől "kiütve" heverte ki a megpróbáltatásait), kellett (volna) a város másik pontján felfognom, hogy milyen óriási dolog is történt. Bizonyára könnyebb lett volna, ha együtt lehettünk volna, mint annak idején a tesóval is. De nem voltunk. Még azt sem nagyon tudtam, hogy hogy vannak, mi történik velük. Egyszer csak megtört a csend, anya szólt, hogyha akarom látni Mandulát, akkor mehetek. Újabb vágta. Újra zöldbe öltözés. Anyával együtt mehettünk be hozzá, már egyfajta családot alkotva (Misu még nem jöhet be). És ott feküdt előttünk egy "minimanó", csövekkel, egy nagy dobozban. Akkor már benyúlhattam, megsimogathattam, beszélhettem hozzá. Azt nem mondom, hogy ő élvezte minden érintésemet, mert nem egyszer csiklandós volt számára az érintésem. Ez engem persze nem zavart, hiszen ha sírásra is görbült a szája itt-ott, én akkor is folytattam, hadd erősödjön csak a tüdeje. 

Az igazi élmény másnap ért, amikor újfent bemehettem hozzá (immáron egyedül), ám már ő is kijöhetett hozzám. Magamhoz ölelhettem a kislányomat!!! Ugyan még a csövek és az oxigénmaszk nem engedtek sok mozgást, de én akkor mérhetetlenül boldog voltam. Ez volt az a pillanat, amikor igazán tudatosult bennem, hogy egy új taggal bővült a "kiccsalád". Ott volt a karjaimban ez az apró tünemény. Mindemellett ő is ébren volt. Elmondhatatlan katarzisélmény. Potyogtak a könnyeim. Legszívesebben szorítottam volna, el nem engedve. Persze se szorítani nem lehetett, és az ő érdekében az ölelésnek is véget kellett szakítani. Míg élek nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat. 

Harmadik nap hercegnőnk már nem volt annyira kegyes hozzám, hiszen arccal a fal felé szunyókált. Ám, hogy újra érinthettem, már az is feltöltött. Igyekszem ezeket a perceket elraktározni, hogy kitartsanak a következő napi látogatásig. Mert higgye el nekem a kedves olvasó, hogy igen nehéz "szívügyileg" egy-egy napot kibírni a szeretteim kétharmadától távol tölteni. Különösen egy ilyen gyönyörűségtől: