A fiacskánk blogjában ez az írás "Az első itthon töltött napok" címet kapta. Adhattam volna ezúttal is ezt, de az nem lenne elég kifejező, mert míg Misuval alig pár naposan otthon volt anya, addig Mandával ehhez két és fél hét kellett. Elmondhatom őszintén, hogy nem repült el ez az idő, és nem azért, mert nem bírtam volna kettesben fiunkkal, hanem azért, mert mi fiúk nem bírtuk már a lányok nélkül. 
Érdekesnek vélem a kórházi látogatási szabályokat illetve azok lehetőségét. Ugyanis míg kislányunk ici-piciként feküdt az inkubátorban addig (legalább én) benyúlva megsimogathattam, sőt karjaimba is adták az első pár napon, ám amikor már nem volt szükség semmiféle mesterséges beavatkozásra, akkor csak egy üvegen keresztül láthattuk legkisebb családtagunkat. És be kell valljam, hogy ez messze nem elégítette ki szeretgetési vágyainkat. Így nem meglepő, hogy miután hazaértünk, mi fiúk nem igazán akartunk "kibújni e csöppség popójából". Azt hiszem, hogy nem is igen történt más az este otthon, mint csak szeretgetés, ölelgetés, puszilgatás.

Mielőtt hazaértünk volna, természetesen első utunk a "Bandis" mamáékhoz vezetett, hogy ők is megszeretgethessék legifjabb unokájukat. (Milyen szomorú, hogy a Mandának már nem kell az előbb említett módon különbséget tennie a nagyszülők között, hisz az "Almásék" már nem élhették meg, amire annyira vágytak a Misu után is: egy lányunoka). A minimális családvizit után anya kívánságára az alakuló házunkat is megtekintettük, így már kislányunk is megtette első "lépéseit" leendő új otthonunkban. 

El kell mondjam, hogy Mandarinunk nagyon nyugodt baba. Hangját (egyelőre) ritkán hallatja. Még éhség esetén is először csak nyöszörög, és ha már hosszabban nem kapja fel senki (nem nagyon történik efféle), akkor kezd csak el sírdogálni. Eleddig a napi ritmusa is beállni látszik, hiszen 3-4 óránként kel fel szopizni, majd a kis böfik után újra nyugalomra talál új "fészkében". Amíg ez így van, addig minden rendben is lesz, hiszen most fő feladata a mi kis hercegnőnknek, hogy erősödjön, nőjön, amihez az alvás és az evés a két legfontosabb. Ami az étkezést illeti, hál' Istennek, mind anya és mind a Manda részéről hamar egymásra találtak, ha szabad így fogalmaznom, mert gondolom ebből is érti mindenki, hogy izibe rácuppant a cicire.
Amiről még nagyon fontos beszámolnom, az a "tesóság". A nagy és ügyes bátyó mindent látni szeretne, mindenben szeretne részt venni, folyton csak dicsérgeti kishúgát, szeretgeti, simogatja, puszilgatja. Itt-ott már vissza is kell fogni, annyira nem tud betelni a kis "töpörtyűvel".

Az első fürdetésben is szeretett volna aktívkodni, ám azt még nem hagytuk neki is, hiszen mi is úgy izgultunk, hogy a víz nem feltétlen csak a Mandula rúgkapálásaitól fodrozódott. Bár elvileg gyakorlottnak kellene lennünk ebben is és mindenben, de higgye el nekem a kedves olvasó, hogy a majd hét év alatt kijön az ember a gyakorlatból. 
Bár mértéktelenül boldognak kellene lennem, hogy együtt és itthon a már négy tagúra bővült "kiccsaládom", nekem mégis van egy icipici hiányérzetem. Épp anyának ecseteltem, hogy az hiányzik, hogy úgy igazán magamhoz szoríthassam a lányokat. Anyát a sebei gátolják, míg királykisasszonyt a csöppsége révén nem tudom "halálra" ölelgetni. Mire anya csak annyit reflektált, hogy egy darabig be kell érnem a fiammal. Azzal a kisfiúval, aki hirtelen lett oly nagy e "Törpilla" mellett.