Az elmúlt pár napban, mióta megszületett a kislányunk, odáig eljutottam, hogy már tudom, hogy fiú vagyok. Ám még mindig sok a kérdés és aggodalom Mandánkat illetően. Állítólag erős és ügyes lányka, így remélhetőleg nem lesz gond. Egyre többet van plusz oxigén nélkül, már 10 ml-t eszik egyszerre, és mivel anya teje is megindult, így már egyre többször csak azt fogyasztja. 
Ezek a fejlődési sikerek azonban még mindig nem nyugtatják meg a szívemet, mert az olyan tele van és mégis oly üres. Hogy miért is? Mert ugyan az agyam felfogta, hogy megszületett a gyönyörűségünk, és ezt pumpálja is a szívembe, de... De még sincsenek a közelemben, napi pár perc jut, hogy láthassam anyát és pici lányunkat. Bizonyítandó pöttömségét, álljon itt néhány kép, (arányosításképpen az én ujjam, illetve a kezem látható):

Az első másfél nap különösen nehéz volt. Szinte hír nélkül (anya gyógyszerektől "kiütve" heverte ki a megpróbáltatásait), kellett (volna) a város másik pontján felfognom, hogy milyen óriási dolog is történt. Bizonyára könnyebb lett volna, ha együtt lehettünk volna, mint annak idején a tesóval is. De nem voltunk. Még azt sem nagyon tudtam, hogy hogy vannak, mi történik velük. Egyszer csak megtört a csend, anya szólt, hogyha akarom látni Mandulát, akkor mehetek. Újabb vágta. Újra zöldbe öltözés. Anyával együtt mehettünk be hozzá, már egyfajta családot alkotva (Misu még nem jöhet be). És ott feküdt előttünk egy "minimanó", csövekkel, egy nagy dobozban. Akkor már benyúlhattam, megsimogathattam, beszélhettem hozzá. Azt nem mondom, hogy ő élvezte minden érintésemet, mert nem egyszer csiklandós volt számára az érintésem. Ez engem persze nem zavart, hiszen ha sírásra is görbült a szája itt-ott, én akkor is folytattam, hadd erősödjön csak a tüdeje. 

Az igazi élmény másnap ért, amikor újfent bemehettem hozzá (immáron egyedül), ám már ő is kijöhetett hozzám. Magamhoz ölelhettem a kislányomat!!! Ugyan még a csövek és az oxigénmaszk nem engedtek sok mozgást, de én akkor mérhetetlenül boldog voltam. Ez volt az a pillanat, amikor igazán tudatosult bennem, hogy egy új taggal bővült a "kiccsalád". Ott volt a karjaimban ez az apró tünemény. Mindemellett ő is ébren volt. Elmondhatatlan katarzisélmény. Potyogtak a könnyeim. Legszívesebben szorítottam volna, el nem engedve. Persze se szorítani nem lehetett, és az ő érdekében az ölelésnek is véget kellett szakítani. Míg élek nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat. 

Harmadik nap hercegnőnk már nem volt annyira kegyes hozzám, hiszen arccal a fal felé szunyókált. Ám, hogy újra érinthettem, már az is feltöltött. Igyekszem ezeket a perceket elraktározni, hogy kitartsanak a következő napi látogatásig. Mert higgye el nekem a kedves olvasó, hogy igen nehéz "szívügyileg" egy-egy napot kibírni a szeretteim kétharmadától távol tölteni. Különösen egy ilyen gyönyörűségtől: