Ezennel nem csak az én hibám volt, hogy ennyi idő telt el az előző írásom óta. Többször ültem a gép elé, pötyögtem, majd mentés után csak az üres lap maradt. Ez azért érthető módon a kedvem szegte. Bla-bla-bla… Annak idején, mikor új felületet kerestem az új jövevényről szóló írásaimnak, akkor olvastam, hogy a blogozással pénzt is lehet keresni. Ha folyamatosan fenn tartom az érdeklődést, napi szinten (vagy akár naponta többször is) posztolok, szerzek nagyon sok követőt, stb. Nos, jelentem nem ebből leszek milliárdos. Mondjuk nem is ez volt a cél. Hanem kislányunk testi-, lelki-, agyi gyarapodásáról, fejlődéséről kívántam/kívánok beszámolni ezen -az én érzelmi szűrőmön átengedett- irományokkal.
Ezúttal azonban nem az előrehaladásról, hanem éppen a stagnálásról fogok beszámolni. Persze nem minden téren, csupán a beszédet tekintve. Be kell valljam, hogy e téren nem lépegetünk óriás léptekkel előre. Sőt! Még mindig egy szó nélkül éli pici lányunk az életét. Ami azonban úgy tűnik, hogy őt a legkevésbé zavarja. Mindent megért és megértet, ha kajára hív, ha szomjas, ha cumizni szeretne, ha hív valakit valahova, ha fürdeni szeretne. De tudja, ha azt mondjuk, hogy vegye fel a papucsot, akkor megy és már abban tér vissza; hogy adjon oda valamit valakinek, akkor azt átnyújtja a célszemélynek. Ezeket tudja, az már más kérdés, hogy akarja is e, mert van, hogy egy széles vigyort vág a képünkbe, majd hátat fordít és csinál valami egész mást, vagy csak egyszerűen "elmenekül".
Vannak "szakkifejezései", amiket használ, mi pedig értjük. Álljon itt ezekből néhány:
- minden állat: "gö". Anya most már hangutánzó szavakkal is beérné: háp-háp, brekeke, miáúúú, stb. De semmi. Egyébként a "gö" a "vaú"-t jelenti. Így kezdődött minden. Masni kutyusunk ritkán ugat, de olyan hangja van, hogy olyankor azért mindenki felkapja a fejét. Köztük természetesen Mandusunk is. Egy idő után azt vettük észre, hogy egy-egy ugatás után jött a "gö" és a kifelé mutogatás. Majd ez a "kifejezés" rajtamaradt az összes állaton, legyen az egy madár az udvaron, vagy egy elefánt a tévében.
- a hosszúra nyújtott, hangos "ááááá". Ez jelenti az anyát és az apát, persze egy kicsit más hangsúllyal. Így hívja fel a figyelmét arra, hogy szeretne "mondani" valamit. 
- létezik még a "bö". Ez a babák gyűjtőszava.
- a "mam-mam" jelenti a kaját,- a "mem-mem-mem" az innivalót takarja,
- illetve a "memememe" a cumi kifejezőszava
- és ki ne felejtsem a sokatmondó, mutogatós "ö"-t. Ami mindenre jó, amit tudatni, kérni akar.
Az érdekessége a fenti "bö,gö, vö"-knek, hogy ezeket nemhogy cumival a szájában is tökéletesen "ejti ki", de ha az említett szájbavaló nincs, akkor csukott szájjal hallatja eme "szavakat, egyértelmű mássalhangzóbeli különbséggel. Bevallom, mi szülők, szoktunk próbálkozni, hogy zárt ajakkal kimondjuk a fent említett "szavakat", de nekünk ez nem megy. 
Állítólag kezdhetünk aggódni, hogy nem beszél. Lassan másfél éves. Ez az a kor, amelyet elérve, ha nem mond semmit, akkor gyógytornára kell járnunk, mert biztos mozgáskoordinációs problémája van. Megmondom, vagyis leírom őszintén, hogy márpedig én nem aggódom, és még nem is vinném szívem szerint sehova. Ha még ő úgy érzi, hogy nincs itt az ideje, hogy mondjon valamit, akkor nincs itt az ideje. Olvastam valakitől, hogy hasonló korú gyermekét érzi frusztráltnak, mert nem beszél. Tiszta idegnek érzi a gyermekét, hogy már gondolat, mondanivaló és akarat van, csak a szavak nem jönnek. Én ezt a mi csemeténken egyáltalán nem érzem. Mi több, én úgy veszem észre, hogy ő nagyon is jól elvan így. 
Én magam három éves voltam, amikor elkezdtem kimondani az első szavaimat. Édesanyám azt mondta, hogy mert lusta voltam. Olyan jól ment a kommunikáció (hasonlóan a mi picinyünkéhez), hogy nem éreztem a szükségét, hogy "csacsogjak". Lehet mi is ebbe a hibába esünk/estünk? Lehet nem szabad megértenünk, hogy mit akar? Lehet...
Hadd anekdotázzak kicsit! Anyai nagypapámékkal és szüleimmel sétálgattunk egy kora nyári délelőttön, mikor én még csak majd' 3 éves voltam. (Még mindig egy szó nélkül.) Ekkor történt, hogy szembetalálkoztunk egy másik családdal, aminek tagja volt egy másfél-két év körüli cserfes kislány is. Aki talpraesettségében és persze beszédkészségében is messze előttem járt. Ettől függetlenül a közös hang megvolt, a játék a szabadban. A kislány nagyszülei- látván a kettőnk közti korkülönbséget és az ennek ellenkezőjét mutató beszédbeli különbséget- félve kérdezték meg az én családomtól, hogy csak nincs valami bajom, hogy nem beszélek. Mire a papám kihúzva magát, kissé talán sértődötten is, de tisztelettel kivágta magát, miszerint: "Azért nem beszél, mert még gyűjti a gondolatait!" Biztos vagyok benne ha láthatná vagyis inkább hallhatná a kis dédunokáját, akkor őt is hasonlóan védené meg. Mivel ő már nem teheti, így ez a feladat is rám hárul. Ezért nem aggódom tehát kislányunk ilyetén "némaságán", hadd gyűjtse csak tovább a gondolatait!

Nagy adósságomat szeretném ezúttal leróni. Nem emlékszem, hogy ezen blog "hasábjain" ígértem-e, de magamnak biztosan. Jó ideje tervezem már, hogy írjak csöppségünk és a kutyusunk, illetve a két testvér kapcsolatáról. Most ez utóbbi köteléket szeretném górcső alá venni. Persze nem a mikroszkópikus vizsgálat alaposságával, csak a magam módján, az én észrevételeimet leírva.
Kezdjük is még nagyon az elején, mikor Mandus még a világra sem jött. Amint biztossá vált, hogy egy taggal fog bővülni a családunk, már akkor igyekeztünk a bátyót felkészíteni a kistestvér érkezésére. És nem csak a szokásos: Te mit szeretnél, hugit vagy öcsit? tipusú kérdésekkel, hanem tudatosan felkészítve a saját -a nagy testvér-  fontosságára, felelősségére. Egyébiránt nem is tette le a voksát, sem a lány-, sem a fiútestvér mellé, mert ő már akkor is azt mondta, hogy mindegy, mert úgyis biztos nagyon aranyos lesz. Tervezgette ugyan, mindkét eshetőséget, de nem "erőltette" egyiket sem. Mi pedig, arra próbáltuk felhívni a figyelmét, hogy mennyi minden fog megváltozni, hogy nem ő lesz a csöppség már a famíliában, hogy mindenki majd a kicsit rajongja körbe, hogy sokkal több figyelem hárul a majd a jövevényre, mint őrá. Előre biztosítottuk, hogy attól, hogy mások a picuri iránt érdeklődnek, hogy a mi időnkből is sokkal több kell, hogy jusson a kistesóra, attól mi még őt ugyanúgy fogjuk szeretni.
Bár mi sem tudtuk, mi vár ránk, nem tudtuk, hogy hogyan kell majd ezt csinálni, hogy a két gyermeket párhuzamosan, egymás mellett helyesen nevelni. Ez nekünk is új volt, illetve az is a mai napig. Nekem különösen, egyke lévén. Anya pedig szerintem (ő hármójukból a középső testvér) az ő testvéri életének hibáiból tanulva, illetve javaiból szemezgetve igyekezett/igyekszik a legjobban életre nevelni mindkettőjüket.
Emlékszem, hogy mekkora volt a bátyus öröme, mikor megszületett a húga, hogy mennyire szerette volna látni, érinteni, ölelni, szeretgetni. Ám erre oly sokáig nem volt igazi lehetősége, csak azon a fránya inkubátoron keresztül nézegethette. Ez nem csak engem, de őt is megviselte egy kicsit lelkileg. Ugyan jó volt apával kettesben otthon, de már nagyon várta, hogy hazaérkezzen a kórházból anya és a hugi, addig pedig úgy szorított, úgy drukkolt, hogy semmi bajuk ne legyen, hogy én csak a számat tátottam, és szívszorongatva erősítettem őt, hogy minden rendben lesz. 
Aztán hazajöhettek. Misu pedig sokszor csak állt, vagy ült az újszülött mellett, bámulta, gyönyörködött benne, és látszott, hogy tervezgette a közös jövőt. Ennek néha hangot is adva mesélte, hogy majd mi mindent, hogyan és miképp csinálnak együtt. Arra nem tudnék felelni, hogy ezek mennyire váltak valóra eddig, bár azt gondolom, hogy inkább a későbbi jövőt illetően születtek azok a tervek; a leendő közös játékokra, a kistesó nevelésére, fejlesztésére vonatkoztak.
Ezt amiatt is gondolom, mert mostanában egyre többször hallani a bátyótól, hogy ő nem gondolta, hogy a Manda már ekkorra ezt vagy azt így csinál. Egy valami azonban biztos, hogy nagyon jó nagy testvér vált belőle. Mindenből kiveszi a részét, játszik vele, okítja, foglalkozik vele, ha kell vigyáz rá, és nem utolsósorban szeretgeti. De nem is akármennyire! Számomra máig felfoghatatlan, hogy egy 7-8 éves gyermek, hogy tud ennyire szeretni, hogy tudja elfogadni ezt az új helyzetet. Ami persze nap, mint nap változik, hoz valami újat, amihez ez a kölyök oly jól alkalmazkodik.
Hadd idézzek párat azokból, amiket a bátyó mondott a húgára:
"Én nem gondoltam, hogy a Mandus ilyen aranyos lesz!"
"Olyan cuki, a szeme, meg ahogy puszit ad, ahogy ölel, ahogy kínál!"
"Igaz, hogy a Manda a legaranyosabb baba a világon? Én őt szeretem a világon a legjobban. Meg titeket."
Sokat ehhez nem is tudnék, nem is lehet hozzáfűzni, úgy vélem, hogy ebből világosan látszik, hogy mennyire szereti a testvérét. 
De hogy ne csak az idősebb tesó oldaláról közelítsük meg a "testvérkérdést", így hadd írjam le, hogy miként viselkedik a picúr a bátyussal. Természetesen ő is viszont imádja. A reggeli ébredésnél az első dolga, hogy kémlel ki a szobából, hogy a bátyja fenn van e már, az első útja hozzá vezet. Ha kell ébreszti is. És ilyenkor közös "pihi" van még a bátyó ágyában, majd kezdődik együtt a játszadozás.
Azonban nem mindig honol béke kettejük kapcsolatában. És erről nem a bátyó tehet. Többször fordul elő, hogy a kicsi lány látszólag - vagyis szerintünk- ok nélkül megmarja, vagy püföli a tesót. Ezt a fajta "játékot" a bátyus sokáig tűrte szinte szó nélkül. Nekünk kellett a csöppségre szólni, hogy fejezze be a "harcot". Akármennyire is természete ellen van, mostanra már a Misu is fegyelmezi a húgát, mert mondtuk neki, hogy ha ő nem állítja le, akkor a később a fejére nőhet. 
Persze nem csak csatározásban jeleskedik csöppségünk, mert ahogy a tesót zárja karjaiba, vagy simogatja, vagy puszilgatja, úgy nem teszi ezeket még velünk sem. Mi is kapunk az előbb említett érzelmi kötelék kifejezési formákból, de azokat én másféléknek érzem. A bátyusnak a feltétel nélküli szeretet jut, tőle nem vár el semmit (maximum "viszontszeretetet", de azt meg várnia sem kell, mert az jön magától), ő sokkal kevésbé tiltja el bármitől is. A testvérének valahogy olyan másmilyen rajongás jár, amiket én leírni képtelen vagyok.
Igen képtelen vagyok. Nekem nem adatott meg, hogy átérezhessem, hogy milyen ha van testvérem, vagy milyen testvérnek lenni. Viszont láttam már, és voltam akaratlanul annyi testvérharcnak részese szűkebb és tágabb családi körökben, hogy meglepődne a kedves olvasó, ha leírnám. De nem teszem. Csupán örvendek, hogy a mi gyermekeink így imádják egymást, és remélem, hogy az ez örökké így is marad. Bízom abban, hogy felnőtt létükre sem változtatja ezt meg sem érdek, sem pénz, sem örökség, sem más családtag, sem senki és semmi. Hisz oly kevés ember van akit magunkhoz közel engedünk mire felnövünk, hogy azt a keveset igazán meg kell becsülni! És ilyen köteléket a családon belül még keresni sem kell, az adott. És leginkább ilyen lehet egy testvéri kapcsolat, az egy vér, az egy alom, a közel hasonló életkor. Szóval remélem, hogy gyermekeink eme kapcsolatába soha semmi nem üt éket, és míg világ a világ, addig így imádják egymást, ahogy most. Melengetik majd egymás szívét, ahogy teszik azt most a mieinkkel, pusztán azzal, hogy önmaguk, hogy önzetlenek, hogy így viszonyulnak egymáshoz. Mennek majd az élet hosszú, rögös útján együtt, kézen fogva, egymást segítve, támogatva, szeretve!
DRÁGA GYERMEKEIM MINDIG SZERESSÉTEK EGYMÁST!!!!!!!!

Sokat gondolkodtam, azon, hogy mi álljon a bevezetőben. Az ok olyan egyszerű: annyi minden történik velünk e kis lélek növekedése közben, hogy sokszor egy ilyen írásba foglalni igencsak gondot jelent. Közben pedig csak ámulunk, csodálkozunk és csodálunk. Gyönyörködünk ebben a kislányban. Nem ok nélkül. Nem mindig hisszük el, hogy ez a tündér valóban a miénk. Számtalan magyarázatot írhatnék erre, de nem teszem, mert áradozás nélkül nem tudnám tenni, azaz nem maradnék elfogulatlan. 
Inkább lássuk a tényszerű történéseket, amik valamilyen módon az elmúlt időszakban ejtették le állunkat:
Azt hiszem anyát azt döbbentette meg leginkább, mikor arra lépett a konyhába, hogy a kisasszony az asztal tetejéről üdvözli őt egy hangos "Idefigyeljanyanézdmittudok" jelentéssel bíró "Áááooööööööőőőőő" felkiáltással. Mivel abban a tudatban voltunk, hogy korához, magasságához, képességeihez képest a ház tárgyainak elrendezései biztonságot nyújtanak e totyogó számára (számunkra pedig nyugalmat), ahhoz hogy egyedül is kóvályoghasson a házon belül. Nos, ismét alábecsültük. Ő ugyanis a kihúzva maradt székre, majd onnan az ebédlőasztalra is felküzdve magát kezdett garázdálkodni a teríték között.
Anya ezt látta meg, majd miután összekaparta az állát a földről, sikított értem, hogy ezt látnom kell. Nem kellett volna. Illetve igen. Vagy nem. Mindenesetre át kellett értékelni magunkban sok mindent a fejlődésével kapcsolatban. 
Amibe nem tartozik bele a beszéd. Még mindig nem tart nagy szónoklatokat, még mindig nem tartunk gigantikus eszmecseréket az élet nagy dolgairól. Olyannyira nem, hogy még mindig egy árva szó nem hagyta el főhősnőnk száját. Ahogy előzőleg is említettem én is hasonló cipőben jártam "alig" pár évvel ezelőtt, így próbálom ezzel anyát nyugtatni. Ő azonban mindig úgy replikázik, hogy "akkor még majd' két évig kell még ezt az "ő-zést" hallgatnom?!?" Hát az is lehet. Ugyanis a kommunikációval nincs baj, Mandus mindent megért, és mindent meg is értet. Akár azt is, hogy mit szeretne, és akár azt is, hogy mit nem.
Például azt is, hogy akar-e puszit adni. Mert bizony már ez is megy hercegnőnknek. Egyelőre még nem az őt ostromló "alattvalóknak" ajándékozza meg kissé suta csókjaival, hanem minket, a szűk családját. Mitől suták? Attól, hogy még nem mindig csattan az arcunkon, hanem a levegőből kell levadásznunk őket. És nincs ám tele mindig az a "puszizsák" és/vagy "simizsák"! Van, hogy teljesen kifogy, és akkor mindhiába könyörgünk a királylány csókjáért, van úgy hogy osztogatás közben fogy el és nem marad már mindenkinek (többnyire apa húzza a rövidebbet).
Húzni nem csak ezt a képzeletbeli szalmaszálat lehet, hanem vonalat is. Ceruzával, tollal. Picikénk ugyanis felfedezte az íróeszközök valódi funkcióját. Eddig csak cipelésre, elrejtésre, kóstolásra voltak jók, most már azonban rájött, hogy ezek bizony nyomot hagynak. Most még csak a bátyónak "segít" feladatokat oldani vagy rajzolni. De miért van olyan érzésem, hogy nemsokára hófehér falaink is kapnak némi színezetet? 
Így nyílnak ki előtte új perspektívák. De nemcsak azok, hanem az ajtók is. Mondjuk azok nem maguktól, hanem kicsinyünk által. Imádja ugyanis nyitogatni-csukogatni őket. Mivel még a kilincseket nem éri fel, így csak a nyitott ajtók váltak játékszerré, illetve azok "möge" búvóhellyé. Ám van amit megold, hogy elérje: a nappali villanykapcsolóját. Addig gyakorolta a kanapé megmászását, míg meg nem hódította a csúcsát és ott a falhoz lapulva el nem érte a "fénycsináló" kapcsolóját.
Természetesen eme nem veszélytelen attrakciót azóta többször is megismételte már picinyünk. Mert ilyenkor mindig varázslat történik és lőn világosság. 
Én magam mást élek meg csodaként. Éjjelente, hajnalonta nem arra ébredek már, hogy egy vagy két láb rugdos, ugyanis Dunduska már a saját ágyában alszik. Még velünk alszik el, de utána "berepül" saját vackába, ami a szobájából a miénkbe költözött, amíg a leválás folyamatának ezen szakaszában tartunk. Többnyire ott is ébred,
kivéve, ha valami miatt át nem kell menteni hozzánk. Ilyenkor anya cicije hoz túlnyomórészt megnyugvást. Ami szinte már csak a szertartás miatt kell, ugyanis messze nem annak tartalma jelenti a fő táplálékforrást. 
A felsorolás itt ér véget, ám mégis meg kell említenem valamit. Anya a minap a semmiből, amikor egy percre kettesben voltunk azt mondta: "Te jó apa vagy!" Tudni kell, hogy ő ritkán dicsér a gyerekein kívül bárkit is, így ez az ő szájából és főleg, mint gyermekeim anyjától ezek olyan szavak, amiknek még máig a hatása alatt vagyok. Akkor nem is tudtam mit mondani, talán egy kösz kijött a számon, de oly boldoggá tett, hogy az leírhatatlan. Arra még most sem találom a szavakat. Azt nem tudom, hogy jó szülők vagyunk-e, de hogy mázlisták az biztos, akiknek ilyen két csodálatos gyermeke lehet!!!

Azt mondják, hogy nem vagyok jó blogíró. És igazuk van azoknak, akik így vélik, hiszen állítólag blogolni úgy kell, hogy naponta, kétnaponta posztolni kell, hogy fenntartsa az ember az érdeklődést a blogja iránt és - urambocsá'! - pénzt keressen vele. Nos, én nyilván nem ebből fogok meggazdagodni. Írhatnék megannyi kifogást, magyarázkodást, hogy miért nem jelentkez(t)em sűrűbben, de nem teszem, egyszerűen csak írok újra. Tudom, hogy most valóban extrém hosszú időszak telt el a legutóbbi irományom óta. Két hónap. Hogy mennyire extrém két hónap egy ember életében? Nem is tűnik az olyan hosszúnak, de ha egy most 12 és fél hónapos babaéletéről beszélünk, akkor az valóban nagyon soknak tűnik. Főleg úgy, hogy annak idején az utolsó két írás egy-egy témára volt kihegyezve.
Így most engedtessék meg nekem, hogy amennyire lehet sorra vegyem egyfajta felsorolásként ezen időszak történéseit pici lányunk életéből. 
- Első és legfontosabb -ami, ha másról nem írnék, mert akkora jelentőséggel bír, akkor is ki tehetne egy egész bejegyzést-, hogy kislányunk jár. Február elején még azzal dicsekedtem, hogy feltápászkodott, és állt. Mára pedig már jár. 10 hónaposan megindult, megtette első suta lépéseit. Kb. egy hét alatt fejlődött annyit, hogy megtett 5-6 lépést a család és önmaga örömujjongása közepette. Onnantól aztán nem volt megállj. Eleinte artistákra hajazó módon két kezecskéjét felemelve egyensúlyozott járás közben.
Azóta ezeket a praclikat már a teste mellett tartja menet közben, sőt legtöbbször valamit rejtve rendezik át a ház belső tartalmát. Mert ami elérhető magasságban van kislányunk számára, azok állandó mozgásban, költözésben vannak. Emiatt természetesen nekünk át kellett gondolnunk egy-egy tárgy házbéli elhelyezését.
Többször kényszerültünk nem kívánt keresésre, ahogy különböző tárgyak leltek új helyet, sokszor olyan rejtekhelyeken, hogy bizony nem mindig abban a pillanatban találtuk meg őket. Sőt! Én azon sem csodálkoznék, ha lennének olyan (fontos?) dolgaink, amik még elő sem kerültek, mert vagy nem tűnt fel hiányuk, vagy azon hely épp nem kukkantottunk még. Ő pedig nem árulja el a dugihelyeit. 
- Lehet, hogy sosem fogja tudtunkra adni ezeket. De van amiket egyértelműen jelez már. Ujjal mutogatva, egy-egy hanggal jelzi, hogy mit szeretne. Nem kicsit emlékeztetve egykori önmagamra, aki elmondások alapján, három éves koráig "ő-zött" mutogatva, mindössze így kifejezve kívánságait. Vagy, ha álmos, akkor megy és megkeresi az anyától elcsaklizott, "szottyos", tollat alig tartalmazó, nem kicsit viseltes, kedvenc (immáron mindkettőjüknek) kispárnát és totyog az ágyhoz, jelezve, hogy alvásidő van.
Ám vannak már "szavaink" melyek egyértelmű jelentéssel bírnak. Ilyen a "memme", ami a cumit takarja, vagy a "mammam", ami pedig az éhség elérkeztét jelzi. 
- Márpedig az éhség nagy úr.
Dundusra elég sűrűn tör rá ez az érzés. És még mindig mindenevő. Hál' istennek valóban elfogyaszt mindent. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy bizonyos sajtért nem jött vissza repetázni. De mindent megkóstol, és nem is köpi ki, legfeljebb nem kér többet. Tápszert soha sem evett, mert mi nem preferáltuk, az anyai természetes tápanyag, illetve a korának megfelelő (többnyire az általunk is fogyasztott) étek sokkal inkább megfelelt mindannyiunknak. Az anyatej mára már csak esti és éjszakai eledel, napközben pedig a normál ételek kerülnek elfogyasztásra. 
- Említettem az imént a cumit. Egy időben írtam, büszkélkedtem, hogy nem él Mandusunk eme műanyag "szájbavalóval". Ám pár hónapja egyik napról a másikra rákapott a nem létező ízére. Az ok teljesen világos: a fogzás. Mert bizony nőnek azok a bizonyos rágóalkalmatosságok! Láthatóan kinn van három, és emellett több érezhetően dugja ki a fejét. Némelyik érkezését meg is szenvedtük. Sokkal jobban, mint a bátyónál. Voltak nappali nyűgösségek, éjszakai sírós ébrenlétek, pelus más állagú összefestések, hőemelkedések és minden ami ezzel járhat. Mint amilyen a "mindenrágás" is. És ezt tessék szó szerint venni! Legyen szó játékról, kavicsról, asztallapról,
kerítésről,
vagy épp apa lábujjáról...
Így valamelyest érthető, hogy a cumi is miért akkora találmány e periódusban. 
- Azt már leírtam, hogy főhősünk miként jelzi álommanók jöttét, de az alvásról magáról még nem tettem említést. Nos, a megfejtés egy betű: H. Mivel angyalkánk még mindig köztünk tölti éjjeleit, így gyakran vesszük fel e betű formáját az ágyban. Mi az ágy szélén egyensúlyozunk anyával, míg a hercegnő középen keresztben feszít. Nem egyszer egy hasba, oldalba, vagy hátba rúgással, vagy egy karlendítéssel jelzi, ha valaki épp több helyet szerzett magának az éjszakai forgolódások alkalmával, és szerzi vissza eképpen. Ha pedig felébred, akkor vagy rácuppan anya keblére, vagy felül és "magyaráz", vagy épp apa szakállát vagy haját húzogatja unaloműzésként, hogy apa se aludjon, ha már ő ébren van. 
- A tiltásról is írtam több alkalommal, és most sem feledkezhetem meg róla. A kis lurkó már tökéletesen érti a Nem! illetve a Nem szabad! kifejezéseket, olyannyira, hogy ha valami oknál fogva ezt keményebben hangoztatjuk (általában az aktuális cselekvés miértje miatt), akkor jobb esetben egy szomorú ám beletörődő biggyesztés, rosszabb esetben egy sírás kíséretében veszi tudomásul, hogy az adott dolog tiltott. Olyan is van persze, hogy nem kívánja tudomásul venni. Olyankor egy mosoly keretében ránk pillant és folytatja a rosszalkodást. Valószínűleg a hangsúlyunkból értve, hogy az éppenséggel nem is olyan nagy bűn. 
- A mi kis örökmozgónknak azonban nem mindig csak a huncutságokon jár az esze, hanem tanul is. Már elsajátította, a "pápá"-t, a "tapsi-tapsi"-t, a "simi-simi"-t. A "pápázás" olyannyira megy, hogy minden üdvözléskor is, illetve szinte minden elhaladó autó is kap egy integetést. A tapsikolással általában önmagát ünnepli, ha sikerül valami, vagy tőlünk csalt ki dicséretet, esetleg tapsolást. A simogatással szeretetét fejezi ki, a családtagjai és kutyuskája iránt. Azt hiszem, hogy mindannyian örülünk, hogy finomodtak ezen érzelminek kimutatására használt gesztusai, mert már kezdtek súlyosbodni pofonjai. Jelen pillanatban az ágy és a kanapé meghódítása a cél. Mind a fel- és mind a lemászás mozdulatait elsajátította már, ám a magasság leküzdése okoz még gondot. Nem a félelem miatt, hanem a fizikai korlátok miatt, mivel kislányunk még nem elég magas ezekhez. 
- Kutyusunkkal is nagyon jó barátok. Azt nem mondhatnám, hogy nem incselkednek egymással, de az egymás iránti tisztelet és szeretet az óriási. Ez a téma viszont valóban megér egy külön írást. Reméljük sor is kerül rá egyszer!
- Anya pici lánya kezd egy leheletnyit elszakadni anyától. Idegen környezetben, vagy a "kiccsaládon" kívüliek között már apa és a tesó is nyugtató hatással bír. Már a nagyszülők, nagynéniék, és az unokatesók is közelebb tudtak kerülni a nagyságos kisasszonyhoz, ám azért nem minden körülmények között. Különösen nyűgösség és az álmosság közepette ők azért annyira nem hatnak (még) megnyugtatólag.
- Az elmúlt időszak történései közé tartozik az is, hogy csöppségünk nagybácsija keresztapává avanzsált.
Mandusunk ugyanis rituálisan megtisztult, vagyis megkapta a keresztséget. Az egész keresztelő ceremóniát jól viselte, szinte hang nélkül. Persze, mikor leöntötte a pap bácsi vízzel a buksiját, azért, hogy úgy mondjam, nem rajongott, de pár vernyákolás után újra megnyugodott. 
- Ha már a járással kezdtem, akkor zárásként, hadd említsem meg, hogy nem csak "meztélláb" szedi lábacskáit, hanem lábbeliben is. Eleinte szokatlanul emelte talpait, ma pedig inkább odaveri őket menet közben. Imád "dicsekedni" velük, ugyanúgy ahogy az új ruhácskáira is nagyon büszke tud lenni, élvez bennük lenni, rángatva mutogatja nekünk. Feszít bennük, már-már modellként lejt. 
Ebből is látszik, hogy kislányunk igazi nő. Vagy ha még most nem is, de bizonyosan azzá válik. Mostanra én is látom érzem a különbségeket a fiú és a lány gyermek között. Természetesen csak az ő viselkedésükben, ahogy a hozzánk vagy a világhoz viszonyulnak, idomulnak. Az én érzéseim feléjük ugyanolyanok: én mindkettőt tiszta szívemmel szeretem. 

Nem most történt, de anya azt mondta, hogy ezt feltétlen írjam meg. Ebben teljesen igaza is van, de nem tudtam, hogyan is hozakodjam elő ezzel a témával. Viszont az előző íráshoz akár kapcsolódhat is, hiszen ami egyszer bemegy, az ki is jön.
Így esett meg ez a legkisebb gyöngyszemünk esetében is. Történt ugyanis, hogy egyik este az egész család a vacsora fáradalmait pihente ki a nappaliban. Mindenki elfoglalta magát valamivel: Misu a számítógépnél mindennek háttal játszott, anya olvasott, jómagam talán a TV-t bambultam, de inkább csak szuszogtattam a teli pocakomat. Egyszóval családi nyugi volt. Egyedül Mandusunk aktívkodott az egyik sarokban, ahol a bútorok elhelyezése miatt legfeljebb anya láthatott rá a szeme sarkából. 
(Annyit tudni kell előzményként, hogy Picinyünk "csúnyája" felett kipörsent a bőre, amit igyekeztünk különféle krémekkel kezelni, de az állandó pelenkában lét nem igazán segített a gyógyulásban. Mivel maga még nem intézi sem a kis-, sem a nagydolgát, így szinte állandóan muszáj viselnie a pelust. Szinte. Tudniillik néha kapott egy kis szabadságot, és ha nem is meztelen, de egy szál felsőben élvezhette át eme kellemes érzést.) 
Tündérkénk, mikor így önállóan bolyong, felfedez, sokszor feszegeti a határait, illetve inkább a mieinket. Böngészéseinek gyakori elemei apa CD-i, bátyus játékai, stb. Ilyenkor sűrűn hallani tőlünk a Nem!, Azt nem szabad! mondatokat. Nem volt ez másképp az este sem, Manda pakolt, anya fel-felnézve az olvasmányából fegyelmezte. Egyszer azonban anya NEM!!!-je sokkal másképp hangzott. Ijedtnek, rémültnek, sürgősnek, mégis nagyon-nagyon szigorúnak. És azonnal ugrott is fel csöppségünk felé. Ez esetben éreztem, hogy nekem is mozdulnom kell, de mire ez eljutott az agyamig, és feleszméltem vacsi utáni kómámból, már anya is kiabálta, hogy:"Apa, gyere már!!!"
Felpattantam, és láttam, hogy mi rémítette meg anyát annyira. 
Dudókának sikerült különösebb nesz nélkül elvégeznie a nagyobbik dolgát. De az még csak hagyján, hogy a szoba egyik csücskébe sikerült helyeznie a kupacot, azonban hősnőnk már a szétkenés fázisában tartott. Teljes alsó fertályi barnítás már kész volt e speciális barnítókrémmel. Mivel még mindent a szájába vesz, így ez is oda tartott mikor anya odaugrott, éppen elhárítván a kóstolás veszélyét. Ekkor hangzottak el az említett, pánikszerű, apát hívó szavak. Odaszökkenve, a picinyünk hóna alá kaptam. Míg anya a kezeit tartotta távol a pofijától, szaladtunk a zuhany alá. A tusolás előtt még le kellett fejtenünk róla a "badiját", úgy, hogy őt ennél jobban lehetőleg már ne kenjük össze, majd jöhetett a vízáradat. Mivel ilyet se csináltunk még, mert mindig csak kádban fürdött, fürdik, így ebből megszületett az elsőnk. Az igazat megvallva ennek most nem örvendtünk annyira, mert "némi" idegen anyag zavarta az önfeledt próbálgatást. Izgalmunk valószínűleg a kicsi lányra is átragadt, ugyanis szinte egy hang nélkül, megilletődve szemlélte mi folyik körülötte. 
A vízen kívül először riadalom, majd ügyetlenkedés, végül önkritikus nevetés zajlott körülötte. Igen, kinevettük magunkat, miután eltakarítottunk minden nyomát eme balesetnek. Majd felemlegettük, azt mikor a bátyó annak idején, egy nyáron apa hátán kente szét az ő végtermékét. 
Ha megbocsát az olvasó, akkor erről az incidensről nem csatolok képet. Egyrészt mert nem volt se eszünkbe, se esélyünk nem lett volna képet lőni, másrészt pedig nem is volt olyan gyönyörűséges látvány. Így mutatok egy olyan képet, amilyen akár lehetett is volna. Persze nem kakaós, hanem kikent...

Bizonyára meghökkent a cím láttán a kedves olvasó, hogy hogyan említhetem egyáltalán egy mondatban a még csak majd' 10 hónapos kislányunkat és a poklot. Nos, a miértje jóval evilágibb, mintsem földöntúli, ugyanis Mandusunkat nem magatartása miatt illettem eme jelzővel, hanem mérhetetlen étvágya miatt. Úgy, mint "bél-pokolfajzat", azaz bélpoklos. És itt természetesen nem a szó eredeti, leprás jelentésére gondolok, hanem mint nagyétkűre kell asszociálni.
Több okból is nevezhetjük a fent említett módon:
Elsősorban azért, mert továbbra is mindent megeszik, amit elé rakunk, vagy a kezébe adunk. És ezt tessék szó szerint érteni, mert mi már valóban elkezdtük "tesztelni" pici lánykánkat. Kapott vagy "lopott" magának kóstolónak mindent: kolbászt, sajtot, céklát, hogy csak az "extrémebbeket" említsem.
De még citromot is! Mert mi szülők, mint a rossz a gyerekek, ki kellett próbáljuk, hogy arra ugyan milyen reakciója lesz mindezek után a mi kis csöppségünknek. Milyen is lehetett volna?!? Arca kicsit eltorzult, száját és a nem létező ráncait összehúzta e gyümölcs savanyúsága. De ez nem riasztotta el a mi hősünket, következett az újabb harapás, egészen addig, míg a kezébe helyezett szelet el nem tűnt. Gondolom, nem kell leírnom, hogy ugyan mi azt hittük, hogy "na, most kifogunk rajta", és milyen jót szórakozunk majd, de a nagy kacajok helyett, inkább a meglepetéstől torzult el az arckifejezésünk.
Mindemellett Dunduska nemcsak mindent, de bármikor is tud enni. Beleértve a nem "hivatalos" táplálkozásokat, ami alatt azt értem, hogy a szopizás, és a normál étkezések (reggeli, ebéd, vacsora) mellett egy-egy falattal bármikor be lehet fogni a száját. Ezt akár szó szerint is lehet érteni, ugyanis bármilyen súlyos problémája is akadna főhősünknek, nincs olyan, hogy egy falatka valami ne feledtetné a gondjait.
Olyannyira, hogy az étkezések után vagy az apára is oly jellemző "fáradtság" vesz rajta erőt és zuhan esetleg álomba,
vagy pedig a jóllakottság okozta örömérzet csal elégedett, és fülig érő mosolyt az arcára.
Akár az előbbi "álommanó támadás", akár az utóbbi jókedv csak segít nekünk szülőknek a napunkat könnyebbé, és nyugodtabbá varázsolni. 
Mivel Manda többnyire egyedül falatozik az elé ki-, és előkészített falatkákból, így nyilvánvalóan nem steril kézzel és pofival fejezi be táplálkozásait. Etetőszéke és ülepe is szokott rejteni néhány elkószáló falatkát. Azt gondolom, hogy ez teljesen normális is, nem is szoktunk rajta meghökkenni, ám az még nekünk is megmosolyogtat, amikor a kajcsi végére elálmosodik, majd elkezdi a szemeit dörzsölgetni, vagy ahogy anno a bátyja is tette, morzsolgatja a füleit.
El lehet képzelni, hogy ezek után mennyire keni ki magát! Legegyszerűbb ilyenkor egy fürdés lenne, de mivel nem akarjuk az álmot a szeméből kiverni, így csak marad a "nagymosdás". Olyanra is volt példa, hogy a bevásárlásból behozott szatyorból csente ki a zsemléket és ült neki a szoba közepén elégedetten falatozni, és nem is hagyta abba, míg a pékáru el nem tűnt a pocakjában rejtőző Bermuda-háromszögben.
És végül mi sem jellemzi jobban, hogy milyen fontos gyermekünk számára az evés, hogy az egyetlen "szava" is a táplálkozásra irányul. A "mam-mam" kifejezés jelenti az evést. Így aztán, ha beültetjük a székébe, elégedetten nyugtázza egy "mam-mam"-mal, hogy végre kajához jut. Ha valami oknál fogva eléhezne egy-egy evés között, akkor az említett szavacskákkal jelzi, hogy ő bizony már megtöltené a bendőjét.
Hogy mennyire marad meg ez az étvágya és az ilyetén való étkezése, azt most még nem tudhatjuk, de bízunk benne, hogy nem válik annyira válogatóssá, mint a bátyó, aki annak idején, ha nem is ennyire, de szintén mindenevő volt. 

Úgy ültem ide a géphez, hogy szinte már alig vártam az alkalmat, hogy pötyöghessek, mert olyan büszke vagyok Dudóka fejlődésére. Ám valami megérzéstől vezérelve elolvastam kisfiunkról szóló blog aktuális irományát, és rá kellett döbbenjek, hogy gyermekeink igen sok mindent egyidőben tanultak meg, vagy tettek meg.
Vegyük csak szép sorjában akár az előbb említetteket, akár azokat, amelyek anno nem kaptak említést, vagy nem történtek meg, csak most pici lányunk esetében:
- a mászásban egy szinten van lánykánk a bátyó egykori énjével, ugyanúgy mászik "ezerrel és mindenfelé". Akár maga is nekiindul a sötét helységeknek is. Leginkább persze anya után "fut", de a bátyó szobája is végtelen felfedeznivalót rejt.
- észreveszi az új dolgokat. Akár egy új kép, vagy óra került felszerelésre, akkor azokat hosszasan vizsgálja, méregeti. Természetesen ha az az új valami elérhető közelségben van, akkor nem csak szemmel kerül érzékelésre. 
- ennél a pontnál álljunk meg egy pillanatra! Ne is egyre! Hisz picinyünk sem csak egy másodpercre áll meg önállóan, hanem fél percig is akár. Eközben, mint a légtornászok egyensúlyozik a kezeivel. Úgy érzem, hogy egyre közelebb az, hogy kiegyenesednek azok a fránya görbületek a talpacskákból.
- engedtessék meg, hogy ezt a pontot egy az egyben kimásoljam a KisMisu blogból: "hogy evéseknél hogy rikácsol. Egyszerűen követeli a kaját, ha beül a székébe, tudja mi következik, és ha anya nem a megfelelő ütemben osztja az mindennapi betevőt, akkor jön a reklamálás." De még mennyire! Szerintem ebben még le is pipálja a tesót. Ez a gyerek tiszta apja (hál'Istennek nem külsőleg), hanem ugyanannyira szeret enni, mint én. Dunduska már maga is elmajszolgat egy egy almaszeletet, perecdarabot, kekszet, vagy bármit, amit a kezébe, vagy elé teszünk.

Azt nem mondom, hogy nem kell utána feltakarítani, vagy ruhát cserélni, de ettől mi hagyjuk, hadd gyakoroljon csak.
- inni is igyekszik egyedül. Persze ez flaska függő, mert hát csak könnyebb egy olyat megragadni, aminek vannak fülei. Ettől persze a fületlennel is birkózik rendületlenül. Még a felfelé emelés okoz néha némi fennakadást, de ilyenkor valakinek a segítő keze által oltódik "Cuncuska" szomja.
- az itt következő sajátosságra nagyon büszkék vagyunk anyával, mert nehezen akarjuk elhinni, hogy egy kilenc hónapos baba, hogy lehet ennyire okos! Ez a pici teremtés ugyanis jelez nekünk, ha van kaka, vagy aludni szeretne. Az előbbi esetben néhány ö-ö kíséretében irányt vesz a szobája felé (ahol a pelenkázó asztal van), míg az utóbbinál már inkább sírással (a fáradtságból adódóan) kísért mászásba kezd a hálószobába. Hogy miért nem a saját szobája, ágya felé, azt nem hinném, hogy különösebben kellene magyaráznom (igen!, ő is többet "tanyázik" kettőnk között, mint önmagában, csakúgy, mint a bátyja annak idején).
- a legutóbbi alkalommal említett Nem! és Nem szabad! is egyre inkább elsajátításra kerül. Ha ezeket hallja Mandusunk, akkor felkapja fejét, ránk mosolyog, és otthagyja az éppen tiltott dolgot, majd folytatja a felfedezéseket más irányba.
- megtanult kicsi életkénk tapsolni. Amit most nagyon élvez, és többnyire jól is alkalmaz. Önmaga dicséretére és tánc közben előszeretettel csapja össze mancsait. Bizony tánc!!! Úgy riszálja a popóját, rogyasztja a lábait, csapkod a kezeivel, vagy most már tapsol is, és kurjongat egy-egy kedvenc, jól ismert (számomra néha már túlontúl is jól ismert) zeneszámra, hogy még mi is elképedünk, ám kiválóan szórakozunk a produkció láttán. 
Ami szintén fejlődött -bár ezt különleges megítélésben kell vizsgálnunk, hisz másképp csapódik le a "kiccsaládunk" tagjai között is- az az "anyanélküliség" méterben és másodpercben is kifejezhető elviselhetetlensége. Amíg ő a közelben van nincs sok gond, ám, ha a szükséges távolságon kívül ér, az már közelít picikénk számára a világvégével. Higgye el kedves olvasó, mert teszteltem: Anya a fürdőben, mi kinn, ő üvöltve; mi fürdőbe be, ő elhallgat, majd mosolyog; mi ki a fürdőből, anya bennmarad, ő három méter után keserves sírásba kezd; mi fürdőbe be... És azt hiszem mindenki tudja a folytatást, ezt megcsináltam vagy tízszer akkor, és azóta is teremtettem hasonló szituációkat, hogy bebizonyíthassam anyának elméletem igazát. Amit ő meglepődve, -de biztos vagyok benne, hogy- szívmelengető örömmel is konstatál.
Önző módon én igyekszem az ébredés utáni pillanatokat kihasználni a szeretgetésre, mert ezek azok a percek, amikor még én is tökéletesen megfelelő vagyok a bújáshoz, az ölelgetéshez, a szeretgetésre. Ilyenkor igyekszem feltölteni magam a szeretetével, mert ez nem túl, -vagy még inkább számomra- nem elég hosszú idő, hiszen sajtkukackánknak nem sokkal később sokkal fontosabb dolga szokott lenni: fel kell fedeznie az őt körülvevő világot. Ami még minden bizonnyal sok meglepetést tartogat számára.

Egy-egy év lezárultával óhatatlan, hogy ne tekintsünk vissza arra, hogy az említett periódusban mi minden történt. Legyen az rossz vagy jó. Ha mi visszanézzük családi vonatkozásban az évünket, akkor is találhatunk mindkettőből. Egész évünket áthatotta (és még át is húzódik ez a jelen évre) az új házunk átalakítása, építése, saját képünkre formálása, otthonná varázslása. Mindemellett "elballagott" a bátyó az oviból, majd az iskolát kezdte meg, melyhez való szokás/szoktatás is tart még. De természetesen a fenti nagy dolgok is még mindig eltörpülnek az új jövevény családunkba költözése mellett. Mert bevallhatom, hogy pici lányunk érkezése minden gondot feledtetett, és az azóta együtt töltött idő is felülír mindent. Imádom, hogy ennyi időt tölthetek vele, amire nem volt lehetőségem anno a tesójával. 
Így én sem csak anya elmondásaiból tapasztalhatom meg azokat a bizonyos "elsőket". Mert bizony kezdjük gyűjteni azokat a bizonyos "elsőket"! Még persze nem első lépések, vagy első szavak! De mindenféleképp újdonságok.
Ilyen például a mászás, ami tekinthető első "lépésnek" a nagybetűs élet felé. Most már mindenfelé botorkál egymaga, kimegy a konyhába, benéz bármely helyiségbe, vagy csak "szimplán" követi családtagjait. Ezt látva csöppet át kellet gondolnunk bizonyos tárgyak elhelyezését, némelynek új helyet kellett keresnünk. 
Mivel a kicsi hölgy már biztosan magáévá tette az ülés "művészetét", így a következő fokozatba kapcsolt a helyben maradás elsajátítása végett. Kis kapaszkodó (legyen az bármi: asztal, szék, bárki nadrágszára. stb.) segítségével felállt. Állt! Megállt! Majd büszkén sikongatott, hogy felhívja figyelmünket e hőstettre.
Mivel egy idő után már nem is volt ez olyan nagy kunszt, így a hangjelzés, és hozzá kapcsolódó dicséret is el-elmaradozott. Jelen pillanatban igyekszik fogódzó nélkül is megmaradni két talpon. Ami nem egyszer sikerül is pár másodpercre. Persze csakis kizárólag szélcsendes időben! (Ide most be kellene szúrni a mai trendeknek megfelelően egy kacsintós és/vagy egy vigyorgós "szmájlit".) Majd miután túlontúl meggörbülnek a talpacskái, lehuppan ülésbe, vagy egy kisebb-nagyobb "takarás" a mutatvány vége.
Hogy az ilyen-olyan borulások ne okozzanak akkora kárt, főhősnőnk igyekszik esni is megtanulni. Egyre többször teszi kis praclijait, vagy tartja úgy a fejét (hanyattvágódások esetén), hogy az esések a legkevesebb fájdalommal járjanak. Természetesen mi is igyekszünk követni és elkapni, de arra is próbálunk odafigyelni, hogy ne legyen anyámasszony katonája. Anya többször is hívta már fel figyelmemet, hogy ő lány: nem kell belőle feltétlen tűzoltót, katonát, vagy vadakat terelő juhászt faragnom. Igyekszem ezt szem előtt tartani, de aki eddig egy "keménylegényt" igyekezett faragni a tesóból is, annak erre valóban külön kell ügyelnie, hogy a kicsi lányban maradjon valami hercegnős is.
Előkerültek a tiltószavak: Nem! Azt nem szabad! (különösen mikor anya virágait, vagy apa CD gyűjteményét próbálja némi csócsálással megegyelni), vagy ...: Ugyan, hagyd már abba!  (anya a látszólagos ok nélküli "nyekergésre". Persze dehogy ok nélküli! Hiszen ő unatkozik, vagy mást csinálna inkább, mint például kézben lenne, vagy enne, akár teli pocakkal is.) Nem mondom, hogy "Dundusunk" (Mandus-ból adódó, és nem a külalakra célzó becézés ez) mindet érti, magába szívta, vagy akár csak tekintetbe is venné, de a hangsúlyból kezdi sejteni a "parancsszavak" jelentését. A nem szócskára pedig már ő maga is rázza a kis fejecskéjét.
A nyári izzadás, az őszi borúk után belekóstoltunk kicsit a télbe is. Tettünk egy egy nagyobb kört szánkóval, ahol Dudóka ült a szánon a tesóval, anyával, és hármasban is. Azt nem tudjuk mennyire kapott rá a siklás ízére, csak azt, hogy a hó egész íztelen, ám hideg. Ki nem hagyta volna, hogy bele ne kóstoljon a nagy fehérségbe: felfedezni állagát, hőmérsékletét, "zamatát".
Ami még feltétlen említésre méltó, az az, hogy picinyünk mennyire anyás. Persze kedv-, és fáradtság-, vagyis inkább frissességfüggő, hogy mennyire ragaszkodik anyához. Igen sokszor előfordul, hogy anya nem igazán léphet ki a méteres átmérőjű körből, mert akkor darabokra hullik az a bizonyos mécses. Gyakran emlegetem is anyának, hogy ő nevelte ilyennek, mert bizony nemcsak a lány anyás, hanem az anya is lányos (meg persze fiús is, mert a bátyus szeretete sem csökkent egy fikarcnyit sem). Sokat vannak együtt, és sokszor "ki sem bújnak egymás popójából", de így van ez rendjén. Csak néha apa irigykedik kissé, mert ő is szeretné, ha ez a kicsi lány apás is lenne. De tudom, hogy ez még nem az az időszak, hogy most még az édesanya a legfontosabb, de várom már, amikor hozzám is úgy bújik majd, mint én bújnék belé!

Annak idején a bátyóról írt blogban többször írtam a kétlakiságunkról. Hogy nekünk két otthonunk van-e vagy egy se. Én mindig inkább az utóbbit éreztem valósnak. Itthon nem voltunk annyit, hogy otthonossá tegyük pár nap alatt egy lakást, amit egész évben nem lakik senki. Míg Hollandiában is volt házunk, amit igyekeztünk belakni, de a külföld miatt, vagyis inkább a nem Magyarország miatt jómagam sosem éreztem magam otthon.
Amikor végleg hazaköltöztünk külhonból, igyekeztünk álmaink házát megvásárolni. Majd megvettünk egy közepesen rossz, vagy közepesen jó állapotban lévő házat. Mikor belekezdtünk az átalakításokba és a felújításokba, azt sejtettük, hogy nem kis fába vágtuk a fejszénket. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy most jött csak el a neheze, mikor már minden mester végzett, mikor mi is átcuccoltunk mindent, és többnyire be is rendeztük a bútorokkal a helyiségeket. Ugyanis most kell a házból otthont faragnunk, ami úgy érzem számomra a legnehezebb feladat. 
Most a Karácsony közeledtével többször töprengtem azon, hogy mikor fog az a vágyott érzés újra körülvenni, ami gyerekkoromban (illetve még később is, egész addig míg a szüleimmel együtt töltöttem az ünnepeket). Az az úgynevezett otthon melege érzés. Mindenáron ezt kerestem, azt akartam visszakapni, amit a szüleim házában éreztem. Mígnem a minap "megvilágosodtam", és rájöttem, hogy azt sosem kapom már vissza, akárhogy is kergetem azt a illúziót. Mert azt az említett meleget nekünk kell biztosítani. Hogy gyermekeink ugyanúgy várják és vágyják, érezzék ezt az érzést, azt a bizonyos otthon melegét. 
Ezt pedig nem a bútorok, nem a berendezési tárgyak fogják nyújtani, hanem ezt most még nekünk, anyával kell megadnunk nekik. Most már tudom, hogy egy házból úgy lesz otthon, ha megtöltik szeretettel. Mivel ők, még gyerekek, nekik ez még oly ösztönösen megy. Hogy szeressenek. Mi is mindent meg fogunk tenni, hogy ezt a szeretetet őrizzük, éreztetjük, velük, nekik és egymás iránt, hogy ők is olyan otthonban nőjenek, ahol a "ház csupa szeretet", ahova jó (lesz majd) bármikor hazajönni.

Felfedez: Újként megismer egy eddig nem tudott tényt, ismeretlen területet, dolgot; feltár; korábban ismeretlenre rátalál véletlenül vagy céltudatos kutatással; először lát meg, vesz észre, és tesz ismeretessé egy új jelenséget, tényt, helyzetet; először vesz észre és figyel meg a maga számára; eddig ismeretlen jelenséget, megoldást, létező dolgot talál magának; figyelmet irányít rá; először rájön; stb. Mivel a felfedez szót ily sokféleképpen értelmezhetjük, így azt hiszem joggal hívhatjuk kislányunkat, illetve magunkat felfedezőknek. 
Természetesen picinyünk bő fél éves földi létében már kismilliónyi dolgot fedezett fel, de most inkább azokról ejtenék pár szót, amelyeket az utóbbi időben tárt(unk) fel. 
Mielőtt az írásba fogtam volna elolvastam, hogy miket írtam anno a kisfiamról, így én most fedeztem fel, hogy leánykánk picit le van maradva akkori bátyjához képest. A tesó ilyenkor már kicsivel több, mint 8 kiló volt, míg Mandusunk e heti mérés szerint 6380 gramm, ám hosszilag csak fél centi a különbség.
No de lássuk, hogy címszereplőnk miket fedezett fel! Hát, amit csak lehet. Ugyanis nyúl mindenért, tapogatja, nézegeti, bekapja, átengedi érzékszerveinek, hogy információt szerezzen a dolgokról, azaz felfedezze őket.
A legutóbbi írásomban "panaszkodtam", hogy a kis hölgy nem szereti a cumit. Ezúttal jelentem, hogy ezt is felfedezte. Van úgy, hogy három másodpercig is a szájában van és aztán úgy köpi ki, hogy bármelyik bagórágó megirigyelné. Ellenben imádja fogdosni, forgatni a kezecskéiben, így mint játék szuperül "üzemel".
Magát is felfedezte. Szereti magát a tükörben nézegetni. Bár eltelik némi idő, és belekerül néhány fejforgatásba, hogy megértse a helyzetet, hogy több anya vagy apa is van körülötte: egy tartja, és egy a tükörben is. 
Picinyünk felfedezte az üléssel járó új helyzet adta lehetőségeket is.
Még ugyan magától nem tud felülni, de apa tenyere arca előtti megjelenésekor, a kisujjába és a hüvelykujjába kapaszkodva felhúzza magát ülő pozitúrába, majd úgy is marad. Egy darabig. Majd a gravitáció is dolgozik. Ilyenkor vagy a kezét kitéve még tartja magát egy rövid ideig, vagy elborul, mint egy liszteszsák. Utóbbi esetekben sem esik kétségbe, hanem hasra fordul és úgy folytatja felfedező "körútját". 
Így próbálgatja a haladás első mozzanatait. Hosszas erőfeszítés után kinyomja az égbe a popóját, úgy hogy ilyenkor ez van a legmagasabban, majd mikor elfogy az ereje tartani e nemes testrészét, csúszik előre 2 centit. Vagy hátra. Egyelőre ez nálunk a mászás. De mozdulatai már így is előrevetítik azt, hogy mennyire kell a jövőben aggódnunk, ha egyszer elindul.
Amihez eleddig ez a legtöbb amit megtett, bár már gyakoroljuk az állást is. Többnyire a családtagok hathatós segítsége mellett. A kis kezeivel kapaszkodik ilyenkor a mi ujjainkba, örvendezve a hirtelen növésnek és az új szemszögből látható világnak. Ám lábacskái még annyira bizonytalanok, hogy inkább tűnik az állás olyannak, mintha egy hurrikánban próbálna talpon maradni, vagy mintha fejben próbálna hulahoppkarikázni vagy (a léggitár után szabadon:) "léghulahoppkarikázni".
A fentebb említett bizonytalanságok csak hatványozódnak a kádban a fürdetések alkalmával.
Főhősnőnk azonban egyre inkább megkedveli e kötelező tevékenységet is, mivel kezdi felfedezni a pancsikolás örömeit is. Ilyenkor az egész fürdőszoba is átalakul egy hatalmas medencévé, annyi víz kerül kádon kívülre. Már egyszer kipróbálta, bár még igazán nem igazán fedezte fel, de belekóstolt a nagy kád adta lehetőségekbe is.
Új szerzeményünk a bébikomp, ami már a bátyó esetében is annyira bevált, hogy nem szerettük volna, ha a hugi nem élvezhetné ezen "jármű" adta lehetőségeket és élményeket. És be kell látnunk, hogy a hatás ugyanaz.
Örömmel szeli a helyiségeket keresztbe-kasul, megy egyik szobából a másikba és vissza. Ám ugyanazok a veszélyforrásokat nyújtja nekünk szülőknek, mint a testvére esetében: a virágok, a száradó ruhák ugyanúgy nincsenek biztonságban, mint majd' hét évvel ezelőtt.
Így Dudókának olyan új fogalmakkal is meg kellett ismerkednie, mint a Nem!, vagy a Nem szabad!. Mostanra kezdi is megtanulni, hogy mit nem tehet, oly szabadon, mint eddig, így tehát felfedezte a szabadság, vagyis inkább annak korlátozásának jelentését is.
Egy szakértő biztosan ki tudná elemezni, de én nem tudnám megmondani, hogy miféle biztonságérzetet, magabiztosságot ad ez a járóka, de mióta picinyünk ezt az alkalmatosságot használja, azóta, hogy úgy mondjam, kinyílt a csipája. Sokkal akaratosabb, erőszakosabb lett a kompon kívül is. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés ez, bár annyira ugyanabban az időben történt a változás, hogy kétlem. 
Az előbb leírt akaratosságát, már nem csak gesztusaival, de orálisan is kifejezi. Miután felfedezte saját hangját is, így most már minden ő-nek, á-nak, eööőő-nek, stb. megvan a maga jelentése, amiket, ha reklamálás gyanánt nyomatékosít, vagy hangosabban ad tudtunkra, akkor jobb, ha szót fogadunk, mi földi alattvalók e gyönyörű angyalkának, különben bekövetkezik a torkot egyáltalán nem kímélő bömbölés.
Természetesen igyekszünk ennek elejét venni, de rá kellett jönnünk, hogy vigyáznunk is kell, ha nem akarjuk, hogy a kis királylány a fejünkre nőjön. Mert anya prognosztizációja továbbra is az, hogy fel kell kötnünk majd a gatyaszárat, hogy kordában tudjuk majd kislányunk egyre erősödő jellemét tartani.