Ugyan elmúlt már az Anyák napja, ám mégis bennem maradt ez a furcsa érzés, amitől nem igazán tudok szabadulni. Talán ha kiírom magamból...
Sejtem, hogy a kedves olvasónak esetleg durván hangzik a cím. Sajnos nem tudom enyhébbre módosítani, mert a lelkemben ugyanilyen erőszakos fortyog ez az érzés. Múlt vasárnap volt az Anyák napja. Az első, amit az én drága anyukám nélkül kellett "megülnöm". Ha ez nem lenne elég, akkor ezt a napot úgy kellett végigszenvedni, hogy anya, azaz az én hőn szeretett gyermekeim anyukája sem volt mellettem. Ami azt is jelenti, hogy pici fiacskájával sem. És ez a gyermek, már mióta készült, verseket tanult, ajándékokat készített, hogy felköszönthesse anyukáját. Ám anya nem volt vele se reggel, se nappal. Csak késő délután a kórházban tudta átadni neki kincseit. Ahogy ez a angyali ifjú szavalt abban a környezetben is, azt leírni nem lehet. Anya két sor után könnyekben tört ki, én még tartottam magam az első vers végéig, de tovább nem lehetett. Nálam is eltört a mécses, a lelkileg amúgy is nehéz nap végén.
Abba belegondolni sem tudok, hogy anya hogyan érezhette magát egész nap, mennyire szenvedhetett kicsi fia nélkül. Talán újszülött csöppségünk jelenthetett vigaszt számára, akit aznap kapott meg először az ágya mellé. Így már sokkal több időt tölthettek együtt. Addigra ugyanis már kivették az infúzió csövét is pici fejecskéjéből (a kezecskéi már nem bírták), egyre többet lehetett inkubátoron kívül. Úgy fest, hogy a tüdeje is szépen megerősödött, így már plusz oxigénre sincs szüksége. Azóta pedig az anyatej fogyasztására is rákapott, bár még az eredeti forrásra való szokással bajlódnak, addig azért az üvegcséből ügyesen iszogat. A kezdeti erősödés után, jött a szintén természetes hanyatlás. Kicsit vesztett a súlyából, amit születése óta magára kapott. Ebben a pillanatban kaptam a hírt, hogy jelenleg 2,04 kg a súlya. Fantasztikusan ügyes ez a lány, és persze anyukája is!
Anyukája, aki már borzasztóan jönne haza, hogy együtt lehessünk már végre. Mandus még nem tudja, hogy hazavágyik, de ha majd megtudja, hogy milyen az otthon, akkor majd bánhatja igazán, hogy ennyit volt nélkülünk. A fiúk nélkül, akik szintén már annyira várják őket haza, hogy különböző cselszövéseken gondolkodnak. Ördögi terveket szőnek, hogy hogyan rabolják el őket onnan és menekítik őket haza. Tudják, hogy nem szabad, de egyre nehezebben viselik, hogy az új családtagot, csak üvegen keresztül láthatják, hogy egy-egy simogatást vagy puszit lopva kell adni (nehogy az "őrök" meglássák), hogy anya nélkül telnek a napjaink.
A hosszú napjaink, mert valljuk be őszintén, hogy nehezen viseljük családunk másik fele hiányát, még ha (reményeim szerint) ügyesen helyt is állunk a kisfiammal a mindennapokban. Az átlagos napok még csak-csak eltelnek, de az a vasárnap, az Anyák napja különösen nehéz volt mindannyiunk számára. Anya nélkül...
