Blogírás tekintetében úgy véltem, hogy nem nagyon fogok én már aktívkodni, hiszen előző blogomat (http://kismisu.blogger.hu) lezártam pár hónapja. Majd az utolsó írás után egy hétre, kisfiunkkal névnapi ajándékként kaptuk a hírt, miszerint bővülni fog „kiccsaládunk”. Korábban anya közérzete okán többször viccelődtem egy esetleges kistestvér érkezésén, de mindig -hogy finoman szóljak- elhajtott. Mikor a „körömreszelőt” megkaptam ajándéknak (ugyanis egy pillanatra annak véltem az általam pont a hátuljával bontott a terhességi tesztet – ami azóta természetesen családi szállóigévé vált), mégis meglepődtem. Hiszen nem terveztük. De mégsem maga a baba érkezése lepett meg, hanem anya „tálalása”, reakciója. Nem azt kaptam, amire netán számíthattam volna, nem volt benne se méreg, se szemrehányás, hanem csak az öröm, és persze némi aggodalom.
Misu, a hírt hallva nem tudta igazán kezelni a helyzetet, mert nem is feltétlen tudta, mit is jelent egy tesó, és azt gondolom, hogy az is nagyban befolyásolta, hogy piócaként csüngtünk rajta: akcióját, reakcióját, mozdulatatait, esetleges aranyköpését lesve. Semmi extra nem történt, egy mosollyal nyugtázta akkor és ott. Nem is csoda egy hat éves lurkónak nem lehet olyan egyszerű ezt feldolgozni. Meg kellett érnie benne a hírnek. Mi is elmagyaráztuk neki, amennyire mi tudjuk, hogy mivel jár egy kistesó családba érkezése. Amennyire mi tudjuk??? Egyáltalán nem tudjuk. Annyit tudunk mindössze, hogy mivel jár egy angyal (igen, a Misu) közénk kerülése. Elmondtuk, hogy mikre kell majd felkészülnie: sírás éjjel nappal; több figyelem hárul majd a jövevényre picinysége, elesettsége okán; később „jótesói” viták; stb. Azt is igyekeztünk/igyekszünk azóta is kihangsúlyozni, hogy mennyi mindenben számítunk rá, a NAGYTESÓra, az ő segítségére. Mindenben, de különösen azokban a dolgokban, amikben főleg csak ő, egy gyermek tudhat. Arra törekszünk, hogy kisfiunk ne sérüljön, ne kerüljön háttérbe, ne legyen ő az, aki úgy érezheti, hogy már nem fontos. Eddig minden figyelmünk, szeretetünk csak rá összpontosult, ez majd megoszlik, de látnia, tudnia, éreznie kell, hogy ő ugyanaz marad, aki eddig is volt: hőn szeretett kisfiunk.
A következő időszakban gyerkőcünk helyén kezelte a dolgokat, sokat emlegette a kistesót, simogatta  anya pociját, belesúgta, hogy „Szeretlek Kistesó!”. Mondogatta, hogy majd, hogy segít nekünk/neki, hogyan játszik vele és, hogy mi mindenre tanítja majd meg.
Így fogadta a nagyon szűk család az örömhírt, de lássuk a továbbiakat. A család és a nagyvilág előtt egy ideig rejtve maradt, egyetlen barátaink tudták csak a titkot. Így csak az tudhatta meg, akivel úgymond kénytelenek voltunk megosztani: orvosok, védőnő, ápolók, stb. Számunkra itt jött a sokk. Túl jóhoz lettünk volna szokva? A holland példa nagyon más volt. (Aki nem tudná, Misu ott született.) Ott mindenki egyből gratulált, legyen az bárki, orvos, védőnő, ápoló, ismerős, ismeretlen. Érezhetően szívből, mosolyogva, komolyan gondolva, nem csak úgy illendőségből odabökve. Az említett barátokat kivéve idehaza senki. Mondom SENKI! Kimaradtak ezek a tiszteletkörök. Se illemből, se kötelezően nem „ujjongott” velünk egy lélek sem.
A család annál inkább. Anya, mint említettem nem szerette volna világgá kürtölni a hírt „idő előtt” -ellentétben velem-, így magunkba fojtottuk mindhárman ezirányú boldogságunkat. Egész Karácsonyig. Ugyanis anya karácsonyi ajándéknak szánta ezen újságot a családja számára. Nem akármilyen módon adtuk tudtukra, ugyanis mindenkinek egy-egy mogyorókrémmel megkent pelenka került becsomagolásra. Pásztázva az arckifejezéseket amint bontogatták, meg kell valljam, hogy igen jól szórakoztam. Miután fény derült a csomagok tartalmára sem esett le mindenkinek a tantusz, hogy mit is akart ez jelenteni, ám mikor mindegyikük „megvilágosult”, és összeszedték az állaikat a földről, akkor jött a gratuláció- és puszihalom.

Mióta megszületett a milady, azóta persze mindenki jókívánságokkal halmoz el minket, gratulál vagy épp kérdezget újdonsült körülményeink kapcsán. Lehet, hogy a magyar pesszimizmusból adódik, hogy inkább csak a születés után fejezik ki örömüket az emberek, a holland (esetleg) idő előtti, optimista "együttujjongáshoz" képest. Nem tudnám megmondani melyik is a jobb vagy rosszabb. Nem is hinném, hogy kellene. Más ország, más tradíciók, más szokások, más emberek... Most itt éltük meg a babavárást a gyökereink között, ott ahol minket is vártak anno. Reméljük legalább annyira, mint amennyire mi is ácsingóztunk e tündérke érkezése után.