Sokat gondolkodtam, azon, hogy mi álljon a bevezetőben. Az ok olyan egyszerű: annyi minden történik velünk e kis lélek növekedése közben, hogy sokszor egy ilyen írásba foglalni igencsak gondot jelent. Közben pedig csak ámulunk, csodálkozunk és csodálunk. Gyönyörködünk ebben a kislányban. Nem ok nélkül. Nem mindig hisszük el, hogy ez a tündér valóban a miénk. Számtalan magyarázatot írhatnék erre, de nem teszem, mert áradozás nélkül nem tudnám tenni, azaz nem maradnék elfogulatlan. 
Inkább lássuk a tényszerű történéseket, amik valamilyen módon az elmúlt időszakban ejtették le állunkat:
Azt hiszem anyát azt döbbentette meg leginkább, mikor arra lépett a konyhába, hogy a kisasszony az asztal tetejéről üdvözli őt egy hangos "Idefigyeljanyanézdmittudok" jelentéssel bíró "Áááooööööööőőőőő" felkiáltással. Mivel abban a tudatban voltunk, hogy korához, magasságához, képességeihez képest a ház tárgyainak elrendezései biztonságot nyújtanak e totyogó számára (számunkra pedig nyugalmat), ahhoz hogy egyedül is kóvályoghasson a házon belül. Nos, ismét alábecsültük. Ő ugyanis a kihúzva maradt székre, majd onnan az ebédlőasztalra is felküzdve magát kezdett garázdálkodni a teríték között.
Anya ezt látta meg, majd miután összekaparta az állát a földről, sikított értem, hogy ezt látnom kell. Nem kellett volna. Illetve igen. Vagy nem. Mindenesetre át kellett értékelni magunkban sok mindent a fejlődésével kapcsolatban. 
Amibe nem tartozik bele a beszéd. Még mindig nem tart nagy szónoklatokat, még mindig nem tartunk gigantikus eszmecseréket az élet nagy dolgairól. Olyannyira nem, hogy még mindig egy árva szó nem hagyta el főhősnőnk száját. Ahogy előzőleg is említettem én is hasonló cipőben jártam "alig" pár évvel ezelőtt, így próbálom ezzel anyát nyugtatni. Ő azonban mindig úgy replikázik, hogy "akkor még majd' két évig kell még ezt az "ő-zést" hallgatnom?!?" Hát az is lehet. Ugyanis a kommunikációval nincs baj, Mandus mindent megért, és mindent meg is értet. Akár azt is, hogy mit szeretne, és akár azt is, hogy mit nem.
Például azt is, hogy akar-e puszit adni. Mert bizony már ez is megy hercegnőnknek. Egyelőre még nem az őt ostromló "alattvalóknak" ajándékozza meg kissé suta csókjaival, hanem minket, a szűk családját. Mitől suták? Attól, hogy még nem mindig csattan az arcunkon, hanem a levegőből kell levadásznunk őket. És nincs ám tele mindig az a "puszizsák" és/vagy "simizsák"! Van, hogy teljesen kifogy, és akkor mindhiába könyörgünk a királylány csókjáért, van úgy hogy osztogatás közben fogy el és nem marad már mindenkinek (többnyire apa húzza a rövidebbet).
Húzni nem csak ezt a képzeletbeli szalmaszálat lehet, hanem vonalat is. Ceruzával, tollal. Picikénk ugyanis felfedezte az íróeszközök valódi funkcióját. Eddig csak cipelésre, elrejtésre, kóstolásra voltak jók, most már azonban rájött, hogy ezek bizony nyomot hagynak. Most még csak a bátyónak "segít" feladatokat oldani vagy rajzolni. De miért van olyan érzésem, hogy nemsokára hófehér falaink is kapnak némi színezetet? 
Így nyílnak ki előtte új perspektívák. De nemcsak azok, hanem az ajtók is. Mondjuk azok nem maguktól, hanem kicsinyünk által. Imádja ugyanis nyitogatni-csukogatni őket. Mivel még a kilincseket nem éri fel, így csak a nyitott ajtók váltak játékszerré, illetve azok "möge" búvóhellyé. Ám van amit megold, hogy elérje: a nappali villanykapcsolóját. Addig gyakorolta a kanapé megmászását, míg meg nem hódította a csúcsát és ott a falhoz lapulva el nem érte a "fénycsináló" kapcsolóját.
Természetesen eme nem veszélytelen attrakciót azóta többször is megismételte már picinyünk. Mert ilyenkor mindig varázslat történik és lőn világosság. 
Én magam mást élek meg csodaként. Éjjelente, hajnalonta nem arra ébredek már, hogy egy vagy két láb rugdos, ugyanis Dunduska már a saját ágyában alszik. Még velünk alszik el, de utána "berepül" saját vackába, ami a szobájából a miénkbe költözött, amíg a leválás folyamatának ezen szakaszában tartunk. Többnyire ott is ébred,
kivéve, ha valami miatt át nem kell menteni hozzánk. Ilyenkor anya cicije hoz túlnyomórészt megnyugvást. Ami szinte már csak a szertartás miatt kell, ugyanis messze nem annak tartalma jelenti a fő táplálékforrást. 
A felsorolás itt ér véget, ám mégis meg kell említenem valamit. Anya a minap a semmiből, amikor egy percre kettesben voltunk azt mondta: "Te jó apa vagy!" Tudni kell, hogy ő ritkán dicsér a gyerekein kívül bárkit is, így ez az ő szájából és főleg, mint gyermekeim anyjától ezek olyan szavak, amiknek még máig a hatása alatt vagyok. Akkor nem is tudtam mit mondani, talán egy kösz kijött a számon, de oly boldoggá tett, hogy az leírhatatlan. Arra még most sem találom a szavakat. Azt nem tudom, hogy jó szülők vagyunk-e, de hogy mázlisták az biztos, akiknek ilyen két csodálatos gyermeke lehet!!!