Ezennel nem csak az én hibám volt, hogy ennyi idő telt el az előző írásom óta. Többször ültem a gép elé, pötyögtem, majd mentés után csak az üres lap maradt. Ez azért érthető módon a kedvem szegte. Bla-bla-bla… Annak idején, mikor új felületet kerestem az új jövevényről szóló írásaimnak, akkor olvastam, hogy a blogozással pénzt is lehet keresni. Ha folyamatosan fenn tartom az érdeklődést, napi szinten (vagy akár naponta többször is) posztolok, szerzek nagyon sok követőt, stb. Nos, jelentem nem ebből leszek milliárdos. Mondjuk nem is ez volt a cél. Hanem kislányunk testi-, lelki-, agyi gyarapodásáról, fejlődéséről kívántam/kívánok beszámolni ezen -az én érzelmi szűrőmön átengedett- irományokkal.
Ezúttal azonban nem az előrehaladásról, hanem éppen a stagnálásról fogok beszámolni. Persze nem minden téren, csupán a beszédet tekintve. Be kell valljam, hogy e téren nem lépegetünk óriás léptekkel előre. Sőt! Még mindig egy szó nélkül éli pici lányunk az életét. Ami azonban úgy tűnik, hogy őt a legkevésbé zavarja. Mindent megért és megértet, ha kajára hív, ha szomjas, ha cumizni szeretne, ha hív valakit valahova, ha fürdeni szeretne. De tudja, ha azt mondjuk, hogy vegye fel a papucsot, akkor megy és már abban tér vissza; hogy adjon oda valamit valakinek, akkor azt átnyújtja a célszemélynek. Ezeket tudja, az már más kérdés, hogy akarja is e, mert van, hogy egy széles vigyort vág a képünkbe, majd hátat fordít és csinál valami egész mást, vagy csak egyszerűen "elmenekül".
Vannak "szakkifejezései", amiket használ, mi pedig értjük. Álljon itt ezekből néhány:
- minden állat: "gö". Anya most már hangutánzó szavakkal is beérné: háp-háp, brekeke, miáúúú, stb. De semmi. Egyébként a "gö" a "vaú"-t jelenti. Így kezdődött minden. Masni kutyusunk ritkán ugat, de olyan hangja van, hogy olyankor azért mindenki felkapja a fejét. Köztük természetesen Mandusunk is. Egy idő után azt vettük észre, hogy egy-egy ugatás után jött a "gö" és a kifelé mutogatás. Majd ez a "kifejezés" rajtamaradt az összes állaton, legyen az egy madár az udvaron, vagy egy elefánt a tévében.
- a hosszúra nyújtott, hangos "ááááá". Ez jelenti az anyát és az apát, persze egy kicsit más hangsúllyal. Így hívja fel a figyelmét arra, hogy szeretne "mondani" valamit. 
- létezik még a "bö". Ez a babák gyűjtőszava.
- a "mam-mam" jelenti a kaját,- a "mem-mem-mem" az innivalót takarja,
- illetve a "memememe" a cumi kifejezőszava
- és ki ne felejtsem a sokatmondó, mutogatós "ö"-t. Ami mindenre jó, amit tudatni, kérni akar.
Az érdekessége a fenti "bö,gö, vö"-knek, hogy ezeket nemhogy cumival a szájában is tökéletesen "ejti ki", de ha az említett szájbavaló nincs, akkor csukott szájjal hallatja eme "szavakat, egyértelmű mássalhangzóbeli különbséggel. Bevallom, mi szülők, szoktunk próbálkozni, hogy zárt ajakkal kimondjuk a fent említett "szavakat", de nekünk ez nem megy. 
Állítólag kezdhetünk aggódni, hogy nem beszél. Lassan másfél éves. Ez az a kor, amelyet elérve, ha nem mond semmit, akkor gyógytornára kell járnunk, mert biztos mozgáskoordinációs problémája van. Megmondom, vagyis leírom őszintén, hogy márpedig én nem aggódom, és még nem is vinném szívem szerint sehova. Ha még ő úgy érzi, hogy nincs itt az ideje, hogy mondjon valamit, akkor nincs itt az ideje. Olvastam valakitől, hogy hasonló korú gyermekét érzi frusztráltnak, mert nem beszél. Tiszta idegnek érzi a gyermekét, hogy már gondolat, mondanivaló és akarat van, csak a szavak nem jönnek. Én ezt a mi csemeténken egyáltalán nem érzem. Mi több, én úgy veszem észre, hogy ő nagyon is jól elvan így. 
Én magam három éves voltam, amikor elkezdtem kimondani az első szavaimat. Édesanyám azt mondta, hogy mert lusta voltam. Olyan jól ment a kommunikáció (hasonlóan a mi picinyünkéhez), hogy nem éreztem a szükségét, hogy "csacsogjak". Lehet mi is ebbe a hibába esünk/estünk? Lehet nem szabad megértenünk, hogy mit akar? Lehet...
Hadd anekdotázzak kicsit! Anyai nagypapámékkal és szüleimmel sétálgattunk egy kora nyári délelőttön, mikor én még csak majd' 3 éves voltam. (Még mindig egy szó nélkül.) Ekkor történt, hogy szembetalálkoztunk egy másik családdal, aminek tagja volt egy másfél-két év körüli cserfes kislány is. Aki talpraesettségében és persze beszédkészségében is messze előttem járt. Ettől függetlenül a közös hang megvolt, a játék a szabadban. A kislány nagyszülei- látván a kettőnk közti korkülönbséget és az ennek ellenkezőjét mutató beszédbeli különbséget- félve kérdezték meg az én családomtól, hogy csak nincs valami bajom, hogy nem beszélek. Mire a papám kihúzva magát, kissé talán sértődötten is, de tisztelettel kivágta magát, miszerint: "Azért nem beszél, mert még gyűjti a gondolatait!" Biztos vagyok benne ha láthatná vagyis inkább hallhatná a kis dédunokáját, akkor őt is hasonlóan védené meg. Mivel ő már nem teheti, így ez a feladat is rám hárul. Ezért nem aggódom tehát kislányunk ilyetén "némaságán", hadd gyűjtse csak tovább a gondolatait!