Egy-egy év lezárultával óhatatlan, hogy ne tekintsünk vissza arra, hogy az említett periódusban mi minden történt. Legyen az rossz vagy jó. Ha mi visszanézzük családi vonatkozásban az évünket, akkor is találhatunk mindkettőből. Egész évünket áthatotta (és még át is húzódik ez a jelen évre) az új házunk átalakítása, építése, saját képünkre formálása, otthonná varázslása. Mindemellett "elballagott" a bátyó az oviból, majd az iskolát kezdte meg, melyhez való szokás/szoktatás is tart még. De természetesen a fenti nagy dolgok is még mindig eltörpülnek az új jövevény családunkba költözése mellett. Mert bevallhatom, hogy pici lányunk érkezése minden gondot feledtetett, és az azóta együtt töltött idő is felülír mindent. Imádom, hogy ennyi időt tölthetek vele, amire nem volt lehetőségem anno a tesójával. 
Így én sem csak anya elmondásaiból tapasztalhatom meg azokat a bizonyos "elsőket". Mert bizony kezdjük gyűjteni azokat a bizonyos "elsőket"! Még persze nem első lépések, vagy első szavak! De mindenféleképp újdonságok.
Ilyen például a mászás, ami tekinthető első "lépésnek" a nagybetűs élet felé. Most már mindenfelé botorkál egymaga, kimegy a konyhába, benéz bármely helyiségbe, vagy csak "szimplán" követi családtagjait. Ezt látva csöppet át kellet gondolnunk bizonyos tárgyak elhelyezését, némelynek új helyet kellett keresnünk. 
Mivel a kicsi hölgy már biztosan magáévá tette az ülés "művészetét", így a következő fokozatba kapcsolt a helyben maradás elsajátítása végett. Kis kapaszkodó (legyen az bármi: asztal, szék, bárki nadrágszára. stb.) segítségével felállt. Állt! Megállt! Majd büszkén sikongatott, hogy felhívja figyelmünket e hőstettre.
Mivel egy idő után már nem is volt ez olyan nagy kunszt, így a hangjelzés, és hozzá kapcsolódó dicséret is el-elmaradozott. Jelen pillanatban igyekszik fogódzó nélkül is megmaradni két talpon. Ami nem egyszer sikerül is pár másodpercre. Persze csakis kizárólag szélcsendes időben! (Ide most be kellene szúrni a mai trendeknek megfelelően egy kacsintós és/vagy egy vigyorgós "szmájlit".) Majd miután túlontúl meggörbülnek a talpacskái, lehuppan ülésbe, vagy egy kisebb-nagyobb "takarás" a mutatvány vége.
Hogy az ilyen-olyan borulások ne okozzanak akkora kárt, főhősnőnk igyekszik esni is megtanulni. Egyre többször teszi kis praclijait, vagy tartja úgy a fejét (hanyattvágódások esetén), hogy az esések a legkevesebb fájdalommal járjanak. Természetesen mi is igyekszünk követni és elkapni, de arra is próbálunk odafigyelni, hogy ne legyen anyámasszony katonája. Anya többször is hívta már fel figyelmemet, hogy ő lány: nem kell belőle feltétlen tűzoltót, katonát, vagy vadakat terelő juhászt faragnom. Igyekszem ezt szem előtt tartani, de aki eddig egy "keménylegényt" igyekezett faragni a tesóból is, annak erre valóban külön kell ügyelnie, hogy a kicsi lányban maradjon valami hercegnős is.
Előkerültek a tiltószavak: Nem! Azt nem szabad! (különösen mikor anya virágait, vagy apa CD gyűjteményét próbálja némi csócsálással megegyelni), vagy ...: Ugyan, hagyd már abba!  (anya a látszólagos ok nélküli "nyekergésre". Persze dehogy ok nélküli! Hiszen ő unatkozik, vagy mást csinálna inkább, mint például kézben lenne, vagy enne, akár teli pocakkal is.) Nem mondom, hogy "Dundusunk" (Mandus-ból adódó, és nem a külalakra célzó becézés ez) mindet érti, magába szívta, vagy akár csak tekintetbe is venné, de a hangsúlyból kezdi sejteni a "parancsszavak" jelentését. A nem szócskára pedig már ő maga is rázza a kis fejecskéjét.
A nyári izzadás, az őszi borúk után belekóstoltunk kicsit a télbe is. Tettünk egy egy nagyobb kört szánkóval, ahol Dudóka ült a szánon a tesóval, anyával, és hármasban is. Azt nem tudjuk mennyire kapott rá a siklás ízére, csak azt, hogy a hó egész íztelen, ám hideg. Ki nem hagyta volna, hogy bele ne kóstoljon a nagy fehérségbe: felfedezni állagát, hőmérsékletét, "zamatát".
Ami még feltétlen említésre méltó, az az, hogy picinyünk mennyire anyás. Persze kedv-, és fáradtság-, vagyis inkább frissességfüggő, hogy mennyire ragaszkodik anyához. Igen sokszor előfordul, hogy anya nem igazán léphet ki a méteres átmérőjű körből, mert akkor darabokra hullik az a bizonyos mécses. Gyakran emlegetem is anyának, hogy ő nevelte ilyennek, mert bizony nemcsak a lány anyás, hanem az anya is lányos (meg persze fiús is, mert a bátyus szeretete sem csökkent egy fikarcnyit sem). Sokat vannak együtt, és sokszor "ki sem bújnak egymás popójából", de így van ez rendjén. Csak néha apa irigykedik kissé, mert ő is szeretné, ha ez a kicsi lány apás is lenne. De tudom, hogy ez még nem az az időszak, hogy most még az édesanya a legfontosabb, de várom már, amikor hozzám is úgy bújik majd, mint én bújnék belé!