Bizonyára meghökkent a cím láttán a kedves olvasó, hogy hogyan említhetem egyáltalán egy mondatban a még csak majd' 10 hónapos kislányunkat és a poklot. Nos, a miértje jóval evilágibb, mintsem földöntúli, ugyanis Mandusunkat nem magatartása miatt illettem eme jelzővel, hanem mérhetetlen étvágya miatt. Úgy, mint "bél-pokolfajzat", azaz bélpoklos. És itt természetesen nem a szó eredeti, leprás jelentésére gondolok, hanem mint nagyétkűre kell asszociálni.
Több okból is nevezhetjük a fent említett módon:
Elsősorban azért, mert továbbra is mindent megeszik, amit elé rakunk, vagy a kezébe adunk. És ezt tessék szó szerint érteni, mert mi már valóban elkezdtük "tesztelni" pici lánykánkat. Kapott vagy "lopott" magának kóstolónak mindent: kolbászt, sajtot, céklát, hogy csak az "extrémebbeket" említsem.
De még citromot is! Mert mi szülők, mint a rossz a gyerekek, ki kellett próbáljuk, hogy arra ugyan milyen reakciója lesz mindezek után a mi kis csöppségünknek. Milyen is lehetett volna?!? Arca kicsit eltorzult, száját és a nem létező ráncait összehúzta e gyümölcs savanyúsága. De ez nem riasztotta el a mi hősünket, következett az újabb harapás, egészen addig, míg a kezébe helyezett szelet el nem tűnt. Gondolom, nem kell leírnom, hogy ugyan mi azt hittük, hogy "na, most kifogunk rajta", és milyen jót szórakozunk majd, de a nagy kacajok helyett, inkább a meglepetéstől torzult el az arckifejezésünk.
Mindemellett Dunduska nemcsak mindent, de bármikor is tud enni. Beleértve a nem "hivatalos" táplálkozásokat, ami alatt azt értem, hogy a szopizás, és a normál étkezések (reggeli, ebéd, vacsora) mellett egy-egy falattal bármikor be lehet fogni a száját. Ezt akár szó szerint is lehet érteni, ugyanis bármilyen súlyos problémája is akadna főhősünknek, nincs olyan, hogy egy falatka valami ne feledtetné a gondjait.
Olyannyira, hogy az étkezések után vagy az apára is oly jellemző "fáradtság" vesz rajta erőt és zuhan esetleg álomba,
vagy pedig a jóllakottság okozta örömérzet csal elégedett, és fülig érő mosolyt az arcára.
Akár az előbbi "álommanó támadás", akár az utóbbi jókedv csak segít nekünk szülőknek a napunkat könnyebbé, és nyugodtabbá varázsolni. 
Mivel Manda többnyire egyedül falatozik az elé ki-, és előkészített falatkákból, így nyilvánvalóan nem steril kézzel és pofival fejezi be táplálkozásait. Etetőszéke és ülepe is szokott rejteni néhány elkószáló falatkát. Azt gondolom, hogy ez teljesen normális is, nem is szoktunk rajta meghökkenni, ám az még nekünk is megmosolyogtat, amikor a kajcsi végére elálmosodik, majd elkezdi a szemeit dörzsölgetni, vagy ahogy anno a bátyja is tette, morzsolgatja a füleit.
El lehet képzelni, hogy ezek után mennyire keni ki magát! Legegyszerűbb ilyenkor egy fürdés lenne, de mivel nem akarjuk az álmot a szeméből kiverni, így csak marad a "nagymosdás". Olyanra is volt példa, hogy a bevásárlásból behozott szatyorból csente ki a zsemléket és ült neki a szoba közepén elégedetten falatozni, és nem is hagyta abba, míg a pékáru el nem tűnt a pocakjában rejtőző Bermuda-háromszögben.
És végül mi sem jellemzi jobban, hogy milyen fontos gyermekünk számára az evés, hogy az egyetlen "szava" is a táplálkozásra irányul. A "mam-mam" kifejezés jelenti az evést. Így aztán, ha beültetjük a székébe, elégedetten nyugtázza egy "mam-mam"-mal, hogy végre kajához jut. Ha valami oknál fogva eléhezne egy-egy evés között, akkor az említett szavacskákkal jelzi, hogy ő bizony már megtöltené a bendőjét.
Hogy mennyire marad meg ez az étvágya és az ilyetén való étkezése, azt most még nem tudhatjuk, de bízunk benne, hogy nem válik annyira válogatóssá, mint a bátyó, aki annak idején, ha nem is ennyire, de szintén mindenevő volt.