Nagy adósságomat szeretném ezúttal leróni. Nem emlékszem, hogy ezen blog "hasábjain" ígértem-e, de magamnak biztosan. Jó ideje tervezem már, hogy írjak csöppségünk és a kutyusunk, illetve a két testvér kapcsolatáról. Most ez utóbbi köteléket szeretném górcső alá venni. Persze nem a mikroszkópikus vizsgálat alaposságával, csak a magam módján, az én észrevételeimet leírva.
Kezdjük is még nagyon az elején, mikor Mandus még a világra sem jött. Amint biztossá vált, hogy egy taggal fog bővülni a családunk, már akkor igyekeztünk a bátyót felkészíteni a kistestvér érkezésére. És nem csak a szokásos: Te mit szeretnél, hugit vagy öcsit? tipusú kérdésekkel, hanem tudatosan felkészítve a saját -a nagy testvér-  fontosságára, felelősségére. Egyébiránt nem is tette le a voksát, sem a lány-, sem a fiútestvér mellé, mert ő már akkor is azt mondta, hogy mindegy, mert úgyis biztos nagyon aranyos lesz. Tervezgette ugyan, mindkét eshetőséget, de nem "erőltette" egyiket sem. Mi pedig, arra próbáltuk felhívni a figyelmét, hogy mennyi minden fog megváltozni, hogy nem ő lesz a csöppség már a famíliában, hogy mindenki majd a kicsit rajongja körbe, hogy sokkal több figyelem hárul a majd a jövevényre, mint őrá. Előre biztosítottuk, hogy attól, hogy mások a picuri iránt érdeklődnek, hogy a mi időnkből is sokkal több kell, hogy jusson a kistesóra, attól mi még őt ugyanúgy fogjuk szeretni.
Bár mi sem tudtuk, mi vár ránk, nem tudtuk, hogy hogyan kell majd ezt csinálni, hogy a két gyermeket párhuzamosan, egymás mellett helyesen nevelni. Ez nekünk is új volt, illetve az is a mai napig. Nekem különösen, egyke lévén. Anya pedig szerintem (ő hármójukból a középső testvér) az ő testvéri életének hibáiból tanulva, illetve javaiból szemezgetve igyekezett/igyekszik a legjobban életre nevelni mindkettőjüket.
Emlékszem, hogy mekkora volt a bátyus öröme, mikor megszületett a húga, hogy mennyire szerette volna látni, érinteni, ölelni, szeretgetni. Ám erre oly sokáig nem volt igazi lehetősége, csak azon a fránya inkubátoron keresztül nézegethette. Ez nem csak engem, de őt is megviselte egy kicsit lelkileg. Ugyan jó volt apával kettesben otthon, de már nagyon várta, hogy hazaérkezzen a kórházból anya és a hugi, addig pedig úgy szorított, úgy drukkolt, hogy semmi bajuk ne legyen, hogy én csak a számat tátottam, és szívszorongatva erősítettem őt, hogy minden rendben lesz. 
Aztán hazajöhettek. Misu pedig sokszor csak állt, vagy ült az újszülött mellett, bámulta, gyönyörködött benne, és látszott, hogy tervezgette a közös jövőt. Ennek néha hangot is adva mesélte, hogy majd mi mindent, hogyan és miképp csinálnak együtt. Arra nem tudnék felelni, hogy ezek mennyire váltak valóra eddig, bár azt gondolom, hogy inkább a későbbi jövőt illetően születtek azok a tervek; a leendő közös játékokra, a kistesó nevelésére, fejlesztésére vonatkoztak.
Ezt amiatt is gondolom, mert mostanában egyre többször hallani a bátyótól, hogy ő nem gondolta, hogy a Manda már ekkorra ezt vagy azt így csinál. Egy valami azonban biztos, hogy nagyon jó nagy testvér vált belőle. Mindenből kiveszi a részét, játszik vele, okítja, foglalkozik vele, ha kell vigyáz rá, és nem utolsósorban szeretgeti. De nem is akármennyire! Számomra máig felfoghatatlan, hogy egy 7-8 éves gyermek, hogy tud ennyire szeretni, hogy tudja elfogadni ezt az új helyzetet. Ami persze nap, mint nap változik, hoz valami újat, amihez ez a kölyök oly jól alkalmazkodik.
Hadd idézzek párat azokból, amiket a bátyó mondott a húgára:
"Én nem gondoltam, hogy a Mandus ilyen aranyos lesz!"
"Olyan cuki, a szeme, meg ahogy puszit ad, ahogy ölel, ahogy kínál!"
"Igaz, hogy a Manda a legaranyosabb baba a világon? Én őt szeretem a világon a legjobban. Meg titeket."
Sokat ehhez nem is tudnék, nem is lehet hozzáfűzni, úgy vélem, hogy ebből világosan látszik, hogy mennyire szereti a testvérét. 
De hogy ne csak az idősebb tesó oldaláról közelítsük meg a "testvérkérdést", így hadd írjam le, hogy miként viselkedik a picúr a bátyussal. Természetesen ő is viszont imádja. A reggeli ébredésnél az első dolga, hogy kémlel ki a szobából, hogy a bátyja fenn van e már, az első útja hozzá vezet. Ha kell ébreszti is. És ilyenkor közös "pihi" van még a bátyó ágyában, majd kezdődik együtt a játszadozás.
Azonban nem mindig honol béke kettejük kapcsolatában. És erről nem a bátyó tehet. Többször fordul elő, hogy a kicsi lány látszólag - vagyis szerintünk- ok nélkül megmarja, vagy püföli a tesót. Ezt a fajta "játékot" a bátyus sokáig tűrte szinte szó nélkül. Nekünk kellett a csöppségre szólni, hogy fejezze be a "harcot". Akármennyire is természete ellen van, mostanra már a Misu is fegyelmezi a húgát, mert mondtuk neki, hogy ha ő nem állítja le, akkor a később a fejére nőhet. 
Persze nem csak csatározásban jeleskedik csöppségünk, mert ahogy a tesót zárja karjaiba, vagy simogatja, vagy puszilgatja, úgy nem teszi ezeket még velünk sem. Mi is kapunk az előbb említett érzelmi kötelék kifejezési formákból, de azokat én másféléknek érzem. A bátyusnak a feltétel nélküli szeretet jut, tőle nem vár el semmit (maximum "viszontszeretetet", de azt meg várnia sem kell, mert az jön magától), ő sokkal kevésbé tiltja el bármitől is. A testvérének valahogy olyan másmilyen rajongás jár, amiket én leírni képtelen vagyok.
Igen képtelen vagyok. Nekem nem adatott meg, hogy átérezhessem, hogy milyen ha van testvérem, vagy milyen testvérnek lenni. Viszont láttam már, és voltam akaratlanul annyi testvérharcnak részese szűkebb és tágabb családi körökben, hogy meglepődne a kedves olvasó, ha leírnám. De nem teszem. Csupán örvendek, hogy a mi gyermekeink így imádják egymást, és remélem, hogy az ez örökké így is marad. Bízom abban, hogy felnőtt létükre sem változtatja ezt meg sem érdek, sem pénz, sem örökség, sem más családtag, sem senki és semmi. Hisz oly kevés ember van akit magunkhoz közel engedünk mire felnövünk, hogy azt a keveset igazán meg kell becsülni! És ilyen köteléket a családon belül még keresni sem kell, az adott. És leginkább ilyen lehet egy testvéri kapcsolat, az egy vér, az egy alom, a közel hasonló életkor. Szóval remélem, hogy gyermekeink eme kapcsolatába soha semmi nem üt éket, és míg világ a világ, addig így imádják egymást, ahogy most. Melengetik majd egymás szívét, ahogy teszik azt most a mieinkkel, pusztán azzal, hogy önmaguk, hogy önzetlenek, hogy így viszonyulnak egymáshoz. Mennek majd az élet hosszú, rögös útján együtt, kézen fogva, egymást segítve, támogatva, szeretve!
DRÁGA GYERMEKEIM MINDIG SZERESSÉTEK EGYMÁST!!!!!!!!