Ismét sok idő telt el az előző írásom óta, ám ez a hosszú időszak nem telt tétlenül a "kiccsaládunknak". Két nagy fába vágtuk a fejszénket gyereknevelés, -szoktatás ügyében, míg egy harmadik csak úgy alakult. Meg kell valljam, hogy egyik "fa" sem kicsi, sőt egy közülük igen vaskos, olyannyira, hogy itt-ott beletörni látszik a "fejszénk". Ha azt gondolja a kedves olvasó, hogy beszélni tanítjuk, akkor akkorát nem téved, de ez olyan feladat, ami már rég elkezdődött, és a haladás sebességéből ítélve, még sokáig is fog tartani, mivel Mandus még mindig nem az "emberi" kommunikáció eszközeit preferálja. Ebből kiderülhet, hogy nem erről kívánok beszámolni.
Az első számú projekt a külön altatás. Épp hogy csak levettem legutóbb a kezeim a klaviatúráról, anya máris előállt az ötlettel, hogy mi lenne ha főhősünket átszoktatnánk a saját szobájába legalább az altatások idejére. Örültem az ideának, mivel pici lányunk nem az az "elájulok és alszok reggelig mozdulatlanul" típus. Sőt! A tengelye körül bármilyen irányba meg tud fordulni, és még a tengelyéből is ki tud pörögni. Így nálunk az együtt alvások alatt nem csak a klasszikus H betűt tudtuk megformálni éjszakánként, hanem már-már a Laokoón-csoportra kezdtünk hasonlítani. Ezeket az élményeket megszüntetendő vágtunk bele a leválasztás első számú feladatába. Kezdődött egy saját szoba átrendezéssel, ami már nem egy csecsemő képére van formálva, hanem egy két éves "nagylány" igényeihez van szabva. Miután ez pár nap alatt elkészült, következhetett a küldetés igazi és egyben kemény része: az önálló alvás. Az altatásnak megvolt a maga procedúrája, miszerint anya a bátyó és egy-egy mese segítségével igyekezett álomba szenderíteni a legkisebb családtagot. A tesó olvasott, anya "simizett" és jelenlétével nyugtatott. A fekhely a kisasszonynak nem volt szokatlan- hiszen az ágyunk mellett volt az ő kiságya-, ám gödrösre kifeküdt sem, mivel oda csak pár órára jutott álmában, majd ébredése után átmászott közénk. A helyzet kísértetiesen hasonló jelenleg is. Ugyanis kislánykánk annyira nem szeret az ágyában egyedül nyugovóra térni és ott álmodni a legszebb álmait, hogy mikor már meghallja, hogy megyünk aludni, azonnali sírásban tör ki. Ezt elkerülendő már velünk tér nyugovóra, majd mikor már elég mélyen szundikál, akkor anya átviszi a saját szobájába, a saját ágyába. Majd olyan hajnali 3-4 óra magasságában lehet felfigyelni topogó talpacskák neszére az éjszaka csendjében, amikor is Dunduska költözik vissza a helyéről az általa magáénak hitt helyére. A költözés szót nem véletlenül írtam, ugyanis van, hogy csak két fordulóban tudja elhozni és közénk dobni az alváshoz elengedhetetlennek vélt kellékeket, mint például: 2-3 baba, paplan, két pléd, cumi, cumisüveg, a "szottyos" kispárna. Ha véletlenül a totyogásra valamelyikünk nem is ébredne fel, akkor arra biztosan, hogy egy Luci baba, vagy egy cumisüveg vagy valami fejen találja álmai közepette. Úgy érzem ebben a feladatban még nem értünk el hatalmas sikereket, főleg úgy, hogy az utóbbi időben már anya sem mindig viszi át a kiságyába, így legtöbbször végig nálunk tölti az éjeket.
Ellentétben a másik projekttel, amivel úgy érzem jobban haladunk. Ez pedig a bilizés. Bár meg kell valljam, hogy as szobatisztaságra való szoktatás eleinte jelentett inkább "szobapiszkítást". Anya egész téli, tavaszi időszakban mondogatta, hogy a nyári időjárás lesz a miénk a biliztetést illetően, és a jelek szerint igaza s lesz/lett. Ugyanis ilyenkor nem kell kismillió ruhából kibontani magát gyönyörűségünknek, hanem csak egy szoknyafelhajtással huppanhat a WC-t helyettesítő céleszközre. Eleinte csak az udvaron volt hősünk pelus nélkül, ahol a tesó hathatós segítségével tanult meg először állva (teljes láblevizelés mellett), majd guggolva pisilni (és/vagy a nagyobb dolgot is intézni).
Így a kutyusunk által már erősen foltosított "gyepszőnyeget" további gyérítés követte. Miután a kinti magán való könnyítés elég jól ment, így egyre többször élvezhette a pelenka nélküli szabadságot a házban is. Ám a képlet hasonló volt, mint odakinn, azaz amikor jött az inger, akkor jött a aranyeső is. Beletelt némi időbe és extra foltszerű takarításba, mire kislányunk (ismét csak a bátyó segítségével) rálelt a bilibe való pisilés örömeire. Vagyis inkább a család örömét látva és dicséretét (hatalmas tapsviharokat, és ujjongásokat) bezsebelve könyvelhette el magában, hogy ez jó dolog, amit, ahogy és ahova csinál. A kezdetek óta eljutottunk oda, hogy szól, ha menni kell, de az utóbbi pár napban már maga is megy és elvégzi a kis dolgát. A nagy még a pelusban landol, azt még tanulnia, és tanítanunk kell. 
A harmadik kihívás nem vol tervezett, de a bővebb család látván anya karanténbéli amortizálódását sietett a segítségére és vállalták el a két gyermekünk egy-két éjszakára való felügyeletét. Ami nekünk, és főleg anyának nagyon jót tett. Ám aggodalommal is eltöltött minket, hiszen a pici szépség most először töltött nélkülünk ennyi időt és főleg ezek voltak az első tőlünk külön töltött éjszakái. Bár aggódni nem aggódtunk, azért volt bennünk némi félsz, hogy hogyan viseli csöppségünk távollétünket. Nem is annyira a nagyszülőknél,
hanem az keresztszülőknél, unokatesóéknál töltött éjszaka volt az, ami miatt nyugtalankodtunk kicsit, hiszen velük eddig csak ritkán találkozott, és akkor is csak egy-két órára. Ilyenkor is mindig el kellett teljen egy kis idő, mire feloldódott az "idegenek" között. Mint megtudtuk ezt az akadályt is legyűrte, csakúgy, mint eddig minden mást is. Semmi gond nem volt vele, bár ebben, minden bizonnyal szerető testvérének jelenléte is nagyban hozzájárult. Mi, de főleg anya pedig fellélegezhettünk egy pár órára, napra. (Köszönet érte a család minden tagjának!) Azt természetesen nem állíthatom, hogy nem gondoltunk arra, hogy mi történhet náluk, mi lehet a kicsinyeinkkel, mert igen sokat emlegettük őket. Üres volt ház, zajmentes, nem hallottuk a lábacskái csattogását, nyavalygását, vagy épp a hahotázásukat. Ha elraktunk valamit a helyére az egy napig ott is volt. Mikor hazahoztuk őket, Mandus azonnal belevetette magát a hétköznapokba. Azonnal szétpakolt, játszott, rosszalkodott, bújt hozzánk, stb.
Anya a kanapén ülve, kissé elszörnyedve az azonnali "kupin" és csodálóan tekintve e szépségekre, meg is állapította, hogy így van ez rendjén, ez hiányzott a néma házból. Bár a ház ugyanaz volt, mégis hiányzott belőle az élet. Az élet, melyet ez a két csodaszép gyermek tud beletölteni a falak közé, a mindennapjainkba, a mi életünkbe, a lelkünkbe, a szívünkbe.