Közhelyesen szólva: repül az idő, szállnak az évek. A mi angyalkánk szárnytollai is egyel gyarapodtak. Újra eltelt egy hosszú év oly gyorsan, hogy felfogni sem tudom. Látom a gyermekeim nőni, telis-tele emlékekkel az agyam és nem győzöm raktározni odabenn. Jó lenne többször segítségül hívni ezt a felületet, nehogy feledésbe merüljenek, de sajnos nem sikerül olyan sűrűn, mint amennyiszer én azt szeretném.
Megültük tehát Mandusunk 5. születésnapját is, aminek megvolt a szokásos „előjátéka”: a klasszikus visszaszámlálás már hónapokkal előbb megkezdődött, az ajándék kívánságlista is folyamatosan változott, vagyis leginkább bővült. Mi (anya és apa) igen nagy szelekciót hajtottunk végre azon a képzeletbeli listán, hogy ne csak rózsaszín és/vagy hercegnős rucikat kelljen vásárolnunk. Mindezek után nagy örömöt okozott az Elizás torta is,
de az új bicaj, mit kapott, az minden addigi örömöt felülmúlt. Még a bátyó is meglepte teljesen önállóan pár kisebb-nagyobb ajándékkal, amitől még mi szülők is meghatódtunk. Bobóka eddig a tesó „levetett” kerékpárját használta, amíg csak lehetett, de ki is nőtte, és egyébként is nagyon „fiús” volt, így nagyon vágyott egy méretben és „nőiességében” is számára megfelelő biciklire.
Sok gondot az új „cangla” bejáratása sem okozott, pont annyira nem, mint annak idején a bátyóé sem. Tovább tartott annak idején az egyensúlyozó kísérő botot beleszerkeszteni ez utóbbi járműbe, mint amíg használtuk a segédeszközt. Kb. 20 méter után már csak futottam mellette. Az új bicajnak kb. 10 méter kellett a beszoktatáshoz. Másnap már a megfordulást és a kontrafékezést gyakorolta.
Pár nap elteltével már egy kézzel. vagy épp terpeszben suhanva száguldozott az utcán fel, s alá.
Van olyan sejtésem, hogy majd az úszás elsajátítása sem fog nagy gondot okozni. (Ezen tanévben már jár majd oktatásra.) Tavalyi strandolásaink alkalmával sem volt bátortalan, de amit az otthonra beújított nagy medencében művel az már-már hajmeresztő. Többet van víz alatt, mint felett, így úszkál a medence egyik végéből a másikba, ugrál a vízbe, bukfencezik, de még szaltózik is a gumimatracról. Víziszonyról semmiképpen sem beszélhetünk az ő esetében.
Nem egy „anyámasszonykatonája”, mindig tele van „harci” sérülésekkel, a térdei, a lábai szinte folyamatosan csupa plezúr. Akár bicajozás, vagy csak szaladgálás közben szerez egy-egy újabb sebesülést, de van, hogy a tesóval való játék közben gyűjt be újabbakat. Vagy akár egyedül is neki tud menni ennek-annak.
A pillanatnyi megilletődés, pityergés, esetleg sírás után azonban ugyanúgy megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Eleinte a tűhegynyi bibiket is le kellett ragasztani sebtapaszokkal, most már a nagyobb horzsolásokat sem.
Több „állatközeli” élményben is volt része legkedvencebb kislányunknak az utóbbi időszakban. Voltunk az ovi keretein belül állatsimogatóban Soltvadkerten. A kezdeti megilletődöttség után a sok ember és a különböző jószágok közelségével is megbarátkozott, majd magukkal az állatokkal is. Nem okozott gondot a simogatásuk, de még adott esetben az etetésük sem.
Ellenben a nagykőrösi Safari Parkban valószínűsíthetően nem volt elég idő feloldódni, de a kisvonatból etetést nem próbálta ki, a kisállatokat a simogatóban már annál inkább. Lehet, hogy a kerítés adta védelem adott annyi biztonságérzetet, amit a vonatfülkén elhelyezett madzag nem, a fejüket bedugó nagyobb méretű állatok esetében.
Még egy nagyobb, említésre méltó esemény történt csöppségünkkel és persze ennél fogva a „kiccsaláddal is”. Trambulinparkban jártunk, ahol az otthoni ugrálóeszközön elsajátítottakat lehetett tovább csiszolni, melyet nagy örömmel űzött az ugrabugrálók mindegyike.
Apa is tovább szépült. Ne tessék megijedni nem szeretném a következőkben önnön erényeimet és jellemvonásaimat ezen platformon (sem) ecsetelni. Mindössze arról van szó, hogy újfent gazdagodtam tetkóval, ám ezúttal nem a kislányunk rajza díszíti a lábam szárát, hanem ő maga is felkerült testem ékítésére, természetesen anya „varrógépe” által.
Melynek folyamatát és eredményét lánykánk izgatott örömmel vett tudomásul.
Ő maga is szeret alkotni, rajzolni, ha nem is mindig a hagyományos módon.
Ha nem is megveszekedetten, de egyre inkább érdeklik a betűk, kezdi kérdezni, formálni őket, a nevét is le tudja már írni, azokkal a kacska formákkal ahogy jelenleg sikerülnek azok a bizonyos írásjelek. Mint pl. a "konaja" (korona) betű, a házikó, a csúszda, stb.
Még mindig vannak elszólásai, aranyköpései, melyeket nem szeretnénk, ha a feledés homályába vesznének, illetve nem utolsósorban a kedves olvasó szórakoztatására is szolgálhatnak. Íme néhány az utóbbi időszakból:
Az anyja olvasna neki lefekvés előtt, de Manda hosszasan válogatja a könyveket, keresi a leginkább kedvére valót, mire anya türelmét vesztve így szól:. "Manda ne variálj, mert nem olvasok!” Mire Ő a bátyjához fordul és azt mondja: "Nyaggatom anyádat!"
Egyszer az anyja osztja neki az észt, erre ő nyersen őszintén megszólal: "Hajgatlak, csak nem akarok jád figyejni"
„Most komolyan viccelsz?!?”
Mivel mi az étkezőben evést preferálnánk anyával, ő pedig épp lopja be az ebédmaradékát a nappaliba: ;Nem morzsálok, ebédként"; = egyébként
"Apa mindig megy Kukutyinba, de én soha nem mehetek vele." - arra panaszkodva, hogyha nem akarom magammal vinni valahová, mivel Ő mindenhová is jönne/menne.
„Én mindent tudok. Csak nem annyira." - amikor már várakozva a Mikulásról, és a Jézuska jöveteléről beszélgettünk április első napjaiban.
Olvasom neki a mesét, melyben valamilyen szövegkörnyezetben ez áll: „Kemény a világ.”, mely őt egy kis gondolkodásra készteti, majd így szól: „Az enyém puha.” Mondom én: „Addig jó. Maradjon is az neked sokáig.” Erre ő: „Amíg fel nem növök…”
Addig. Jó lenne neked (és persze a tesódnak is), tényleg addig biztosítani „puha” vagy még inkább könnyű világot, életet. Úgy, hogy gondod csak annyi legyen, amennyiből megtanulod, hogyan kell elviselni, megélni az adott problémát. Aztán túllépni azon és élni tovább azt a mindig mosolygós, szökellős, gondtalannak tűnőt világot, melyben most létezel. Hidd el anyáddal ezen leszünk mindvégig!