Szégyellenem kellene magam... Tudom. Tudom! Hogy telhet el ennyi idő egy-egy bejegyzés között? Villámgyorsan. És pont a hercegnő és a család többi tagja miatt nincs alkalmam billentyűzetet ragadni. Napközben ez lehetetlenség, este én vagyok az első, aki kidől, hajnalban pedig az ő álmukat nem szeretném zavarni holmi klaviatúra püföléssel. De ne higgye senki, hogy nem történt semmi az elmúlt hosszúnak tűnő időszakban, mert ez nincs így. Sőt! Picinyünk akár egy nap alatt is képes lenne egy blogot tartalommal megtölteni. Igyekszünk is feljegyezni, amit lehet, de képtelenség mindent. 
Egyrészt azért, mert főhősünk a jelek szerint igyekszik bepótolni, ami annak idején nehezen indult be, ami nem más, mint a beszéd. Olyan locsi-fecsi lett, mint amilyen néma volt annak idején. Folyamatosan dumál, ha nem nekünk, akkor a babáival, babáinak. Csak mondja, mondja. Kötelezően közös vacsoráink alatt, ha a bátyót kérdezzük a napjáról, ő akkor is szimultán karattyol, ha kell történeteket talál ki, csak hadd locsoghasson, még akkor is, ha ő már elmesélte az ő napját. És nem mellesleg olyan dumája van, hogy néha valóban a padlóról kell azt állunkat összesöpörni. Az idézni való szösszeneteket ugyan meghagyom a végére, de egy nagyon jó példa volt a régóta várt Mikulás "fogadtatása";. Mikor meglátta az ablakban, a csomagokkal tele cipőket, csizmákat, csak két kézzel a combjára csapva annyit mondott, hogy "Na végre!"
És nem csak csacsog, hanem énekel is. A szöveghűség nem feltétlen jellemzi dalait, mivel simán átugrik részeket, vagy átkölt sorokat, szavakat. Amikor pedig belefeledkezik a játékba, akkor egy kissé monoton kántáló dallamra találja ki saját énekének sorait, de nem "túlagyalva";, hanem dől belőle folyamatosan. Ami egy ilyen nótába belefér, az igencsak meg tud lepni minket: az egész állatkert, a doktorok, a babák, a család és szinte bármi, ami épp eszébe jut. Tehát ismerős környezetben "bátorságban"; nehéz őt űberelni, de "beszarisága"; még mindig megvan az idegen felnőttekkel szemben. Velük még mindig nem áll szóba, sőt, ha módja van, akkor inkább el is bújik. De áruházban simán elkódorog egymaga, nem zavarja a hiányunk, majd meglesznek alapon.
Sok tekintetben a bátyja tökéletes ellentéte. Míg a tesó inkább egy magába forduló, visszafogott személyiség, addig Bobókánk egy életrevalóbb, harsányabb perszóna. Érzéseit is sokkal inkább kifejezi, akár lelkesedés, hála vagy éppen hiszti formájában. Mert azt is tud, meg kötözködni is,sokszor kikezd a testvérével, aki kiskamasz létére persze nem hagyja, hogy egy kis "taknyos"; kekeckedjen vele. Ilyenkor aztán hangos lesz az amúgy sem feltétlen csendes házikónk, megy a pörölés, a veszekedés, a hiszti, majd az árulkodás, hogy a Misu így, a Misu úgy. Majd amikor kérdőre vonjuk, hogy és te mit tettél vele, akkor sarkon fordulva elvonul, vagy kamuzik valamit. Nem mellesleg nagy hantás, és nem csak akkor, ha magát kell mentenie, hanem simán ötöl ki történeteket, arról, hogy mi volt akkor, amikor ő még baba volt, vagy akkor amikor ő már nagy volt. És persze az óvodai események elregélései sem feltétlen egyeznek az óvó nénik által elmondottakkal.
Ha már megemlítettem a fenti nevelési intézményt, akkor hadd írjak erről is pár sort. Amennyire ott is visszahúzódott kezdetben az idegenek miatt, most már pont annyira nyílt ki a csipája. Vagy még jobban. Az óvónők és saját bevallása szerint is nem egyszer veszi át az irányítást. Nem tudjuk, hogy odabent ez hogyan zajlik, de elképzelésünk van az itthoni temperamentumából kiindulva. Sokszor nézünk egymásra anyával, olvasva a másik gondolatában, hogy mennyire észen kell lennünk, ha most nem húzzuk meg a gyeplőt, akkor a fejünkre nő ez a kis akarnok.
De nehogy csak rossz színben tüntessem fel ezt a gyönyörűséges lánykát! Örömét, háláját is oly szerethető módon tudja kifejezni, hogy azért megéri (szinte) bármit megtenni. Ez a számunkra apróbb-cseprőbb dolgokon túl, két nagyobb dolognál is megmutatkozott. Az egyik ilyen apa lába volt. Nagyon büszke volt, hogy új tetkók kerültek fel nem csak a "Misus"; lábra. Természetesen egy általa megformált napocska (még ha nem is az a klasszikus fajta) és Apa. Ezt két dolog miatt is írom le, az egyik, ha valaki nem ismerne fel minket, a másik pedig az, hogy Napocska az ovis jele is. Így ez volt az első dolog, amit megtanult lerajzolni, és azóta is rajzolja mindenhova. Néha oda is, ahova nem kellene.
A másik pedig, hogy új ágyat "kapott";, aminek az első magaslati sokk után nagyon örült. Nem egyszer puszilt körbe, pedig nem szokott a szűk "puszikeretből"; feleslegesen osztogatni. Pedig a tesótól örökölt ágyat is szerette, de helytakarékosság miatt anya megálmodta az új fekhelyet, melynek elkészítését már apára bízták. Még ha nem is egy kimondott asztalos munka, de az, hogy Mandusunk milyen boldog volt tőle, és hogy mennyire szereti mind a mai napig, az nagymértékben szépíti a "művet";.
Még a nyár közepén a lányok egyik ékétől is megváltunk, azaz anya fodrásznál szervezett időpontot egy haj rövidítésre. Jómagam nem támogattam az ötletet, de anya hajthatatlan volt. Így ebből is megtörtént "az első", sőt azóta már a második is. Első alkalommal nem is repesett kislányunk, hiszen mégiscsak egy vadigen hadonászik ollóval a feje körül. 
Az írásom elején céloztam rá, hogy várhatók idézetek címszereplőnktől. Először is vannak olyan szavak, amelyeket ő nem tud vagy nem akar kimondani helyesen, és már olyan régóta mondja így, hogy lassan mi is átvesszük ezek használatát. Ilyenek: a tányító (távirányító), a tejgebíz (tejbegríz), kocija (kukorica). Az ikes és nem ikes igék megfelelő alkalmazása sem történik minden alkalommal megfelelően. Továbbá vannak olyan szófordulatai is, amelyek logika alapján teljesen jó is lehetne, ha nem lenne a csodás anyanyelvünk olyan faramuci, mint amilyen.
"Hesd el!" - Zavard el (a legyet)!
"Én lettem a győztesebb!" - Én nyertem!
"Ízem" - Érzem az ízét - 
Néha kellőképpen belezavarodik a mondókájába:
"Meg kell lázni a méret!" - Meg kell mérni a lázat!
Kedd este a következőképp érdeklődött az aznappal kapcsolatba: "Mi van ma? Hétfő vagy holnap?"
Manda dühösen üvölt Misura: "Mit képzesz te magad, jó?"
Végül pedig az olyan aranyköpések, amelyek tényleg bearanyoztak egy-egy alkalmat, mikor előrukkolt velük:
"Apa kihúzta a TV-t, mert a villám megdörgeti a TV-t"
"Ha az oviban az óvó néni világgá megy, akkor majd én leszek a tanár néni!"
Egyik nap felkapta a kis hátizsákját a hátára, mely tele volt játékokkal, majd így szól hozzám: Világgá fogok menni!" Én pedig teljesen "megriadva"; kérdem: "Mi a baj? Ne hagyj itt minket!" Mire ő: "Ja, nem kinn, csak itt benn." Mutatva a körben a szobára.
Egyik este épp valami rajzfilm nézése után odaszalad hozzám, hogy "Apa! Én szuperhős akarok lenni!"
Másik alkalommal eképp jött árulkodni: "Miszunak nagy a szája, meg jossz! Én meg szép vagyok!" - majd pördül egyet fülig érő szájjal.
Ez utóbbiban igaza is van, és ha a klasszikus értelemben nem is vált szuperhőssé, nekünk mégis a Ő a legszuperebb, legszebb hős. Mert az a nevető arc, ami megtölti szívemet, ami átsegít a nehezebb periódusokon. Ha mérges vagyok a világra, az életre, hazaérek, Ő a nyakamba ugrik, megpuszil, úgy ahogy még egy lány sem az életemben. És az a szeretettel teli mosoly minden gondot elfeledtet. Ráébreszt arra, hogy mindegy milyenek mások, mindegy, hogy nehéz az élet, mindegy, hogy mi van odakinn, ha én így ölelhetem. Sokszor próbáltam megfejteni magamban az élet értelmét, főleg a sajátomra vonatkozóan. Sokáig nemigen találtam meg, és nem is igen értékeltem az életet, míg az én drága gyermekeim meg nem születtek. Azóta tudom biztosan, hogy miattuk élek, hogy velük nyert értelmet az életem. (Az én drága apukám biztosan úgy mondaná, hogy ők hozták meg az eszem!).SZERETLEK TITEKET!!!