Szégyellem is magam, meg nem is. Szégyellem, mert az idejét sem tudom mikor jelentkeztem utoljára legkisebb családtagunkról. Nem azért, mert nem lehetett volna mit írni, miről beszámolni, egyszerűen csak nem jött az ihlet. Többször ideültem a gép elé, de valahogy nem klimpíroztak az ujjaim, úgy ahogy szerettem volna. Persze az ujjaimnak kutya bajuk, nekem is azzal volt gondom, amivel a halaknak is (fejétől bűzlik). Valahogy nem voltam összeszedett, ahogy anya szokta mondani: én sosem a jelenben élek, nem élem meg a pillanatokat, mindig máshol járok. Mivel mindennek van alapja, nem is vitázom vele, és ekképp éreztem minden klaviatúra "simogatás" közben is. Aztán már annyi idő telt el, és annyi esemény történt, hogy nem tudtam hogyan is kezdjek újra neki. Most azonban elhessegetek minden kétséget, kételyt, eltérítő gondolatot és képernyőre vetem az elmúlt hosszú idő -ez esetben természetesen csak a nagyja- eseményeit. Az elmúlt év amúgy is furcsa egy év volt. Hess 2020!!! Itt az új év, kezdjük, hát mi is frissült lendülettel a 2021-es évet!
Most jöhetne a "hol is kezdjem?", de ez nem lehet kérdés ennyi idő után: a beszéd fejlődése az elsődleges, hiszen az utolsó bejegyzéseimben gyakran feszegettem e témát. Az azóta eltelt majd fél év után a kedves olvasó joggal gondolhatja azt, hogy ez már nem lehet kérdés, illetve csak annyira, hogy mennyire lett cserfes a leány. Nos, jelentem: nagyon. Nagyon. Ám csak velünk és azt is minimum szókészlettel. Ha nevezhetem ezt egyáltalán készletnek. Mert bizony elég minimális és elég hiányosak a szavak, ugyanis abból a kevés kimondott és többé-kevésbé jó használt szócskából is hiányzik egy vagy akár több betű. Álljon itt egy gyors felsorolása használt szavakból, szókezdeményekből, ami hirtelen eszembe jut, és ezzel tudjuk is le ezt a dumatémát:
anya, "átyó" (bátyó), apa, apuci (legnagyobb örömömre, főleg úgy, hogy anyuci nincs), "épí" (játszani-az építős játékokból adódóan, minden "játszásdinak" ez lett az összefoglaló neve,
"mámm" (cumi), "mám-mám" (enni, inni), "bau-bau" (kutya, masni - és minden masni (az ajándékon, a cipőn, de még a bugyiján találhatók is, mivel a kutyusunk neve Masni), szia, "háccia" (hát szia!), "écci" (légy szives), "pó" (pók), "pújj" (kaka), "epü" (repülő), "abda" (labda), "hejjó"(helló), "ejéém" (enyém, én), ájjj! (állj!), és a különböző indulatszavak: hej, hahó, jajj.
Több "'projekt" kezdődött, végződött, vagy inkább véltük, akartuk vélni befejezettnek. Ilyen utóbbi a "pelus elhagyás-bilizés-WCzés-szobatisztaság" projekt. Anyának igaza lett! Nyáron nagyon könnyű volt elhagyni a pelenkát. A kertben töltött sok idő alatt pici lányunk megtanult gugyulva pisilni, kakilni; így a kutyáé mellett az övéit is szedegethettük. Mondjuk ő legalább szólt, büszkén mutatva teljesítményét. Innen a következő lépés a bilizés lett volna, de az nálunk valahogy kimaradt. Mi próbáltuk ugyan, még a bátyó segítségét is kérve a bilihasználat prezentálására, de a tervezet ezen része törlésre került. Pici lányunk rögtön a WC-t hódította meg. A szó szinte legszorosabb értelmében, mivel számára a magasságot és a szélességet is le kellett győzni. Mivel nem volt hajlandó a szűkítőt sem igénybe venni, így ő rögtön gigászi terpeszben egyensúlyozott alvégi munkái közben. Mostanra ugyan már megszoktuk, de nem merném azt mondani, hogy ez nem volt eleinte vicces látvány. Igazándiból különösebb erőfeszítés nélkül sikerült tehát elhagynunk a pelust, már csak éjszakára használjuk, vagy hosszabb távollétek esetén. Ám amiért mégis befejezetlennek tűnik e feladat, az az utóbbi pár nap sikertelensége: rendre elfelejt szólni, vagy kimenni, így a bugyik, nadrágok sűrűbben áznak el a megszokottnál. Ebben lehet, hogy a bölcsőde alkalmazottai is ludasak kicsit, mivel ők előszeretettel ruházták fel az általunk már nem igazán preferált "ruhadarabbal" - gondolom a saját dolguk megkönnyítése érdekében. Ugyan mostanra már ott is sikerült megszabadulni e nemkívánatos segédeszköztől, de úgy vélem, hogy csöppségünket azért összezavarta, a mikor lehet elengedni, s mikor nem. 
Nem akarok elsiklani a bölcsőde mellett ennyivel, hiszen ez is óriási dolog. Október elejétől látogatja picinyünk eme intézményt, kezdve a pár órás beszoktatással anyával, folytatva anyától való elszakítással, majd már az egyedül ott alvással.
 Tulajdonképpen őrült hisztikről, óriás sírógörcsökről nem tudok beszámolni. Egy szóval olyan "Mandusosnak" tudnám nevezni beszokást. A kezdeti "megértős" periódustól eltekintve -míg felfogta, hogy mi is történik vele, körülötte, hogy nem hagytuk el, hogy anya igenis mindig megy érte-, minden olyan rá jellemző módon zajlik. Míg anyával elmennek, átöltöznek, bejutnak a terembe, addig minden olyan otthonosan, nekünk természetesen történik, majd miután "leadásra kerül", a lánykánk el van magában, szótlanul, a többiektől általában kellő távolságban.

A reájuk felügyelők el sem akarják hinni, hogy ez a kislány mond bármilyen szót is, mi pedig hiába próbáljuk elhitetni velük, amíg Manda ezt be nem bizonyítja, addig kételkednek szavunkban. Kíváncsi vagyok, hogy mikorra fog csöppségünk szocializálódni, főleg most a téli szünet után, amíg újra elszokott az intézmény falaitól, a "pajtásoktól". Eddigi beilleszkedését nem különösen könnyítette a bölcsi sem, mivel kétszer költöztek teremről teremre, vontak össze csoportokat, szerezve ezzel új dadusokat is, felújítások miatt Mire lányunk megszokott volna valamit, akkor hirtelen minden megváltozott. Reméljük hamarosan ott is visszaáll az eredeti terv és rend, hogy ez a lányka se parázva menjen nap, mint nap, és anya is nyugodtabban vihesse, hozhassa.
Van még egy projekt, amiről be kell számolnom, bár nem túl lelkesen, de mivel ez is hozzánk tartozik, és a blogjaim sosem voltak az önmagunk fényezés eszközei, illetve csak show a világnak, így a kudarcainkról ugyanúgy beszámolok. Amiben elbuktunk az az önálló szobába szoktatás. De nemhogy ez nem sikerült, de még a saját ágyba való szoktatás ott a mi ágyunk körül. Már ezen a fórumon is beszámoltam, hogy tettünk rá kísérleteket, de főhősünk még mindig közöttünk piheni ki fáradalmainkat, egyre inkább megnehezítve ezt nekünk. Növekedésével, nem kimondottan nyugodt, már-már cséphadaró típusú alvásával vív ki egyre nagyobb területet ágyunkban, okoz számunkra egyre több álmatlan percet, órát éjszakánként. 
Ha már a negatívumoknál tartunk, akkor azt is meg kell, hogy említsem, hogy Dunduska, még mindig nagyon anyás. És ez nem csak az én szempontomból negatívum! Még anya is így gondolja, hiszen elég nehéz így a leválás. Nemcsak a bölcsibe, hanem otthon is. A legtöbb dolog csak anyával jó, vagy csak vele végezhető, ő az a ki nem tud nyugodtan főzni, enni, alkotni, "létezni", csak ha hercegnőnk nincs odahaza. A képzeletbeli szoknya, mely alól nehéz kibújni, azonban féltékenységet is szül. Mostanra enyhült ugyan, ami a tudatos keménységünknek köszönhető, de volt idő, hogy anya kezét sem volt szabad megfogni, másnak ölelgetn, ne adj' isten puszilkodni meg aztán végképp. Azonnal közénk állt, és eltaszított anya mellől, tudtomra (vagy a bátyóéra) adva, hogy az a nőszemély bizony csak az övé.
Egyébként nem csak ez a tulajdonsága annyira nőies, hanem egyre inkább érezni, vagyis én férfi szemmel érzem úgy, hogy ez a gyermek bizony igazi nő, és most nem a felnőttségére utalok, hanem a természetére, melynek egyértelmű jelei: 
- az akaratosság: ha valamit a fejébe vesz, attól biza nehéz eltéríteni, sokszor igen keményen fel kell már lépnünk, hogy bebizonyítsuk, hogy nem minden a kiskirálylány óhajai szerint működik.
- a reakciói: a ne!, a nem!, vagy az egy ujjal való fenyegetés (ami csak eleinte volt mókás számunkra) már-már természetes eszközei Babócának. Itt-ott akár hisztiig menő az elképzeléseinek vagy inkább az akarnokságának a jelei. 
- az öltözködés: már ki tudja választani, mit akar felvenni, és még ha szülői szemmel (főleg anyáéival) nem is a legtökéletesebb az összhang a ruhadarabok között, vagy nem az időjárásnak leginkább megfelelő, ő akkor is azt szeretné magára ölteni.
Sőt képes rögtönzött divatbemutatót is tartani, ha véletlenül több rucihoz hozzáfér. A fésülködéshez, és a szépítkezéshez is van türelme, ami ugye férfiúi szemmel egészen hihetetlen. A tükörben való gyönyörködés is egyértelmű része az öltözködésnek. 
Most még ugyan csak pici lány, aki bontogatja saját szárnyait, és akiből később kishölgy, majd felnőtt nő is válik. Bár azokat a szárnyakat mi adtuk neki, azokat díszítgetjük is a magunk módján, de próbáljuk a túl élénk színhasználatot egyelőre visszafogni, vigyázzuk nehogy letörjék azokat a szárnyakat, és a fejlődés, a felnőtté érés végén is megmaradjon olyan angyalnak, amilyen most is!