Ismét sok idő telt el, mióta utoljára írtam gyönyörűségünkről. Így aztán nem meglepő, hogy rengeteg mindenről tudnék beszámolni, de abban is biztos vagyok, hogy megannyi minden fog kimaradni. Vagy azért, mert már el is felejtettem, hogy megtörtént, vagy mert akkori jelentősége mára már eltörpül. Természetesen célom, hogy minél több mindenről számoljak be, legyen az újdonság, fejlődés, vagy épp fejtörést okozó gond.
Kezdjük rögtön egy olyan dologgal, amiben éppen nem történt sok előrelépés. Ez pedig a beszéd. Azt azért hozzáteszem, hogy nem nyugtalanít ennyire, mint ahányszor beszámolok róla, de feltétlen meg kell említenem, hogy Mandusunk még mindig nem mond hosszú monológokat. Rövideket sem. Szinte semmit. Szinte!!! Ám már háromszor kimondta, hogy apa (ez volt az első szó is, amit érthetően, akarattal kimondott - nem kis büszkeségemre), anya (ezt én magam még nem hallottam, de elhiszem a "kiccsalád" többi részének). Ezen kívül vannak szókezdeményei, melyeket helyesen, mindig ugyanarra és ugyanazzal a jelentéssel használ a mi kisebbik szemünk fénye. Ilyenek a bá (bátyó), ba (baba), pa (paci), nnni (inni). Ezeket hallva, azt gondolom, hogy nem vagyunk már messze attól, hogy szavakban is kifejezze mindazt, amit szeretne velünk megosztani, tudtunkra adni. 
Mert bizony most is, szavak nélkül is jelzi, ha szeretne valamit. ha véletlen úgy adódna, hogy nem kell rá koncentrálni, mert úgy érezzük, hogy minden és mindenki biztonságban van - ami mostanában elég ritka-,
akkor odajön megütögeti a lábunkat, vagy megfogja a kezünket. Előbbi esetben először egy ujjal, majd kettővel (mutató- és kisujj) együtt, és ha ne adj' isten még mindig nem rá figyelünk, akkor jön a tenyérrel ütögetés. A másik variáció esetében pedig megfogja egyik ujjunkat, és megrántja azt, jelezvén, hogy kövessük, majd elöl haladva elvezet minket az adott helyre. Gyakori ilyen célállomás az édességes fiók. 
Mert az bizony annyi rengeteg kincset rejt. Nem mintha panaszkodhatnánk, hogy nem eszik rendesen. Ugyanis még mindig mindent megeszik. Ha nem, az is csak azért van, mert jóllakottság érzete az egeket súrolja. Ilyen esetekben többnyire csak az igazán jó falatok vagy a feltétek fogynak el egy-egy étekről (pl. vaj a zsemléről, lekvár a palacsintáról). Bár egész nap képes falatozgatni, de ha a főétkezésről van szó, akkor önállóan felül a székére, fogja a kanalát vagy a villáját, és azokkal tömi befelé ügyesen a falatkákat. Mivel már legalább 10 foga kibújt, így ezeket már szépen el is tudja rágni. 
Érzéseit, ha még beszéddel nem is, de már kiválóan ki tudja kifejezni . Az "állathangutánzós" tanulásból legjobban az oroszlánét sajátította el pici gyermekünk, olyannyira, hogy most már nem csak a gyakorlások alkalmával mutogatja "oroszlánkörmeit". Lehet sejteni, hogy nem elégedettségét fejezi ki ily módon. Mint ahogy azzal sem, ahogy "durcázik". Valóban, ahogy egy felnőtt is tud, úgy áll meg, szegi le fejét és merevedik meg. Eme -akár hosszú percekig tartó-  mozdulatlanságban csak a szeme sarkából les, hogy miként reagálunk mi, a körülötte lévők. 
Nem tudom, hogy ezeket kitől tanulja, mert még a bátyó sem csinál ilyet, de még hasonlót sem. Pedig ő bizony igen nagy hatással van kishúga viselkedésére, cselekvéseire, mozdulataira. A tőlünk lesett dolgokat is leutánozza, de a bátyja az igazi "példakép".
Ha ő csinál valami új dolgot, akkor várhatóan pár másodpercen belül meg fog ismétlődni az a mozdulatsor, kicsiben, esetleg kissé sutábban. Legyen az bármilyen tevékenység, evés, közös játék, fogócska, tánc, párnacsata, vagy épp birkózás. Ha valaki esetleg felkapta az utóbbin a fejét, hogy miért birkózik egy 17 és fél hónapos kislány, akkor el kell, hogy áruljam, azért, mert ezt látja maga körül. Nem azért, mert ilyen agresszív család lennénk, hanem mert szinte minden nap van egy "birkómeccsünk" a kisfiammal, ami egy kis feszültséglevezető a gyereknek, apának pedig jó lehetőség hol a győzelem ízét, hol a vereség érzését megismertetni a fiával. Mivel a pici lányka látja ezeket a "véres" küzdelmeket, így ő is igyekszik beszállni a "harcba". Ilyenkor a bátyó is visszavesz a lendületből és az erőből, és úgy folytatja, hogy a húginak nehogy baja essen. Ha a csöppség is beáll, akkor többnyire a tesó oldalán, így a túlerőt kihasználva már könnyen győzik le apjukat.
De nem csak a mérgét vagy a harci kedvét tudja főhősünk kifejezni, hanem szeretetét is. Mikor megjön a bátyó a suliból, akkor fülig érő szájjal fogadja, majd "ki sem bújik a fenekéből". Ha pedig én jövök meg a munkából, akkor tárt karokkal szalad felém, hogy vegyem fel, puszilgassam meg, ölelgessük egymást. Nem véletlen tehát, hogy annyira várom minden nap a hazaérkezés pillanatát. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a puszikkal igen óvatosan bánik ez a pici lány, valószínűleg hamar kifogyhat a kosár, mert azokat csak úgy kérésre nem adja, hanem, csak akkor, amikor ő úgy érzi. Ami a szívén, az a száján. Egy-egy ilyen szeretős puszinál, ölelésnél bárki elérzékenyülne, de azt hiszem, hogy én még inkább. Olyan "lányosapásan". Annak idején, amikor a Misu született és cseperedett, természetes volt az a érzés, ahogy egy apa büszke az egy szem fiára. Mostanra megértem azokat, akik, mikor megszületett hercegnőnk, mondták, hogy milyen más lesz, majd lányt nevelni egy apának. Bevallom, akkor nem hittem el, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy lehetne egy gyermeket másképp szeretni, csak azért mert más a neme. Nos, lehet... A fiúra büszke, igyekszik életre nevelni, erős, férfias lelket adni neki. A lányba pedig egyszerűen csak szerelmes. Mint a nagyágyú. Nap, mint nap le tud nyűgözni bármilyen apró dologgal. Ám ha rám nevet, ha megölel, amikor úgy magához szorítósan teszi ezt, vagy ha puszit kapok, az úgy melengeti a lelkem/szívem, hogy úgy olvadok el, mint a T-1000-es a Terminátorban. Mikor álmait "gyártja" is megállok mellette egy-egy percre és csak gyönyörködöm abban ahogy szuszog, ahogy nyammog egy-egyet a cumiján. Megsimogatom a pofiját, megigazítom az egyre növekvő és dúsuló kusza hajtincseit. Majd nyugtázom magamban, hogy bizony ő a leggyönyörűbb kislány kerek e földön. Nekünk legalábbis biztos...