Úgy vélem, hogy furcsa időszak van mögöttünk. Értem ezt arra, hogy kislányunk éppen a abban a korban van, amikor talán már a felfedezéseken, rácsodálkozásokon túl van, ám most ért el oda, hogy az eddig tapasztaltakat alkalmazza. Egyúttal keresi korlátait, feszegeti határait, ezzel persze környezete idegszálait is. Mi, a szűk család biztosan megérezzük, de egy-egy célzásból ítélve, azt hiszem, hogy az óvoda alkalmazottjai és látogatói is megszenvedik néha eme szárnypróbálgatós időszakát kis bogárkánknak.
De haladjunk sorjában, mert az elmúlt időszak alatt voltak korszakos és úgynevezett első lépések is. Például voltunk először fogorvosnál. Nem ok nélkül, ugyanis némi rendellenességet fedeztünk fel szépségünk fogacskáin, amiket nem szerettünk volna, hogy esetleges tovaterjedés következtében az említett szépséget rossz irányba tereljék. A bátyó jött velünk jó példát mutatni, hogy lássa főhősünk, nincs mitől félnie. Mit sem ért a testvéri segítség, így is komédiába illő jeleneteket bírtunk okozni. Ugyanis a fogászati "szakvizsgálat" csukott szájjal történt. Hangsúlyozom csukott szájjal! (Pont mint a pandémia alatt az orvosi "tényfeltárások", "gyógyítások" is történtek telefonon keresztül.) Hiába mutatta meg a tesó, hogyan kell tátott szájjal ülni, és hagyni, hogy a fogdoki matasson benne, hiába volt az asszisztens hölgy és a doktorbácsi is szuper aranyos és türelmes, hiába nógatta apa, hogy most nyissa nagyra a lepénylesőt, minden hiába volt. Ő képletesen betapasztotta száját.
Így miután apa a karjaiba vette, hosszabb körbeírás után a fogorvos bácsi felállította a diagnózist, melyet netes képekkel igazolt, jómagam pedig beazonosítottam a tetteseket. Míg így trécseltünk a fehér köpenyessel, addig Mandus is megnyugodott annyira, hogy ott a vállamra hajtott fején szét engedte húzni nekem annyira az ajkait, hogy ezzel egy röpke pillantást engedett vetni a fogorvos bácsinak a fránya foltokra, mellyel általa is megerősítést nyert az előzőleg felállított diagnózis. Ezek után megkaptuk a feladatokat, javaslatokat a további esetleges gondok megakadályozása érdekében. 
Melyek közé tartozott az egyik "első", jobban mondva "utolsó". Az egyik feladat ugyanis az volt, hogy el kell hagyni a cumisüveget, vagyis az abból való ivást. Amitől mi lehet jobban megijedtünk, mint Bobóka. Annyira ragaszkodott ama ivóalkalmatosságokhoz, hogy azt hittük nehezebb dolgunk lesz arról "lejönni". Már régen tudott pohárból inni, a cumis részei már szét voltak harapdálva (mert amúgy nem jött elég itóka), mégis valamiért úgy tűnt ragaszkodott az ebből való szürcsöléshez. És pont ez volt az ok, hogy el kellett hagyni, hogy ne "marják" oly sokáig a nedűk a szájbelsőt. Ezt elmondtuk akkor "őnagyságának", és úgy tűnik, hogy a hiúság erősebbnek bizonyult a cuclizásnál, mert egyik napról a másikra a kukában landoltak a cumisüvegek.
Ennél sokkal hosszabb folyamat volt a velünk alvásról való leszoktatás. A "nagytestvér" természetesen ebben is óriási segítségünkre volt, példamutatásával, rábeszélőképességével. Mindezek ellenére is hatalmas procedúrának kellett megelőznie az álommanók jövetelét minden este. Mindenki puszi, ilyen baba, olyan "nyunyó" (plüssfigura), precíz betakarás, meseolvasás, éppen kívánt éjjeli fény kapcsolás , stb., ezek mind hozzátartoztak ahhoz, hogy kislányunk álomra hajtsa fejét. Aztán sokáig tartott, amikor már nem volt semmi baj - pók van a falon, bevilágít az utcai lámpa, fáj a poci, nem világít az éjjeli fény rendesen, fáj a haja, vagy bármi, ami épp eszébe jutott-, hogy valaki látogatást tegyen nála vagy juthasson vissza közénk. Aztán elmúlt ez az időszak, és úgy tűnt, hogy minden vagy inkább mindenki a helyére került, ám mostanra úgy tűnik, hogy picit visszaszokott. Minden este köztünk kell lennie egy "kicit, mert anya megengedte". Ami vagy úgy van, vagy nincs, ő akkor is a mi fekhelyünkön tér nyugovóra. Az esti költözésekkor nem egyszer fordul elő hiszti, de én ezeket csak a másnapi beszámolókból tudom, mivel én hajnali kelő vagyok, így az én szemhéjaim nehezednek el a legelőször. Ami pedig a bevezetőben leírtakat illeti: Nos, kislányunk megtanult beszélni, ezt egészen bátran kijelenthetem. És biztos vagyok benne, hogy az óvónénik is a saját bőrükön érzik azt, amit sokáig megkérdőjeleztek. A kis hölgy az oviban ugyan gyorsan beszokott, de aránylag sokáig nem ontotta a szavakat az intézmény falai közt. Mostanra nem csak a szavakat, hanem a parancsokat is. Igyekszik elérni mindenkivel, hogy akképpen történjen, amint azt a "főnökasszony" kitalálta. Most kell a sarkunkra állni, és nem csak azért, hogy az utasításokat meg merjük szegni, hanem, hogy azt a fajta kapitányi stílust (amihez, mostanában még a csípőre tett kéz is társult) elfelejtessük vele. Ennek valószínűleg az ovis társai is örülnének, mert ahogy visszahalljuk, ott is osztja az ukázokat a többiekenek. Mindezekkel ellentétben a felnőttekkel még mindig távolságtartó. Olyankor elbújik anya vagy apa "szoknyája alá, egy árva hang nem hagyja el a torkát, fülét-farkát behúzva lapít egész addig, míg meg nem szabadulunk az aktuális felnőttől. Ezek alól csak az ismerősök kivételek, mint a mama, papa, óvónénik, dadusok, és itt kb vége is a felsorolásnak. Még a nagynénivel is, de a nagybácsival még egy helyiségben sem hajlandó bújás nélkül tartózkodni. Mindent is jobban tud mindenkinél, képes olyan dolgokat is megcáfolni, amikről halvány lila dunsztja sincs. Az utóbbi idők egyik leggyakrabban használt szava sem véletlenül a "Dehogyiiis!"
Közben betöltötte hercegnőnk a negyedik életévét is, melyet már úgy várt. Szinte az elmúlt 364 napban minden nap megkérdezte, hogy mikor lesz a "szüjipom"? Eljött, megültük, és most várjuk a következőt.
Természetesen most sem maradhatnak el az aranyköpések:
- "Ki fogok bajálni!" - Kiabálni fogok!
- "Szia! Úgy beszéltem veled, hogy itt hagylak, szaladok! El kell mennem sietni!"
- "Ékenelj velem!" - Énekelj velem!
- "Becizmázod? - Becipzározod (a kabátot)?
- "-Én üjes hajat akarok, mert mindig bejemegy a szemembe!"
- "Megint hiányzik a szemem" - könnyezik
- Anyának fájt a szeme, mire ő: "Akkó doktojhoz kell menni és másik szemet kell vásájóni!"
- Egyik nap a következő párbeszéd hangzott el a két tesó között:
    Manda: "Buszkó" vagy!
    Bátyó: Az mi?
    Manda: Olyan, fiús, meg lányos.
Majd meséli ezt a Misu nekünk, hogy mit mondott a Manda. Mire újra lezajlik ez a párbeszéd. Mi kérdezzük, hogy hol hallotta ezt. Természetesen a közösség "jótékony" hatása: "a Dzseni mondta az oviban."
- Egy fénykép egy hattyút ábrázolt egymagában, mire ő:
    - Miért van egyedül? Hol van a Misuja?
    - Misuja?
    - A testvére.
- "Elcseréltem a Misuval, övé a hideg, enyém a meleg."
- Kinyújtottam a nyelvem a Napocskára, de nem tudta megfogni, mert nincs keze.- Gyakran halljuk tőle, mikor a visszaemlékezéseibe belekezd, hogy "Amikor még baba voltam, most már nagy vagyok..."
- A bátyja megszoritotta a karját, mire fogja a játék telefonját, és mondja: "Fel kell hívni a rendőrséget, hogy elvigyék a Misut, amiért fájást csinált nekem!" Füléhez emeli a telefont és beleéléssel a következőképp szól: "Halló Ninó! A Misu bántott. Vigyenek el bennünket!"Anya a következőképp konstatálta pici lánya fejlődését: "Kislányunk olyan mint egy virág, szép lassan nyílik ki." És valóban. Formálódik, nő, erősödik, szépül. A minap én vettem birtokba a fészekhintát kipihenni épp az aktuális ház körüli munkát, miközben a Manda és a Misu a "tambuli"-ban ugrándoztak, játszottak. Elmerengtem. Jó volt látni ezt a két életet, ahogy élvezik az életet, játszanak egymással, élvezik egymás társaságát. Biztosan az utca végén is hallották a nevetésüket, vagy épp a civakodásukat, nekem akkor is ezek a legszebb hangok a világon. És csak bambultam, és csak bambultam, és a hirtelen homályossá vált látásommal is csak gyönyörködtem, miközben  megállapítottam, hogy mekkora öröm és büszkeség ez számomra, hogy ennek a két virágszálnak az apukája lehetek.