Drága Kislányom!

Elsősorban Tőled szeretnék bocsánatot kérni, hogy majd egy évig nem dokumentáltam az életedet! Foghatnám sok mindenre (munkára, hitevesztettségre, "nemtudommikorírni-mindigzavarokvalakit-vagyengemzavarvalaki"-re), csak arra nem, hogy Veled nem történt semmi! Megpróbálom most ebben a levélkében összefoglalni az elmúlt időszakot, abban a reményben, hogy a legközelebbi írásra már nem kell ennyit várni!
Amikor utoljára jelentkeztem, akkor még bölcsis voltál, még nem akartál beszélni sem. Ezek azóta változtak, de ne szaladjunk ennyire előre! Mindannyian örültünk, hogy letudtuk a bölcsődét, Te is, mi is, és a hozzáállásukból adódóan -gondolom- a bölcsisnénik is. Te sosem szerettél menni, sosem tudtál feloldódni, sosem érezted magad ott jól; ennél fogva mi sem szerettük meg sem a helyet, sem a "megőrzőket". Azóta elkezdted az óvoda padlóit koptatni, ami sokkal inkább kedvedre való, mint az előző intézmény. Ide már örömmel mész,
és örömmel is fogadnak. Minden bizonnyal ez a kulcsa annak, ha az óvónénik, a dajkák nem fordítanak hátat a zárt ajtó láttán, hanem kedvességükkel, odaadó hozzáállásukkal olajozzák be a szeretet zárját, hogy az a kicsi szív kinyíljon feléjük. Türelmesen álltak hozzád, hagytak a magad tempójában közeledni, és meg kell hagyni nem is adtad könnyen magad. Hónapokba telt mire feloldódtál velük, mire elkezdtél velük is beszélni, de kivárták, és azt mondják, hogy megérte.
Amíg nem kezdtél el beszélni, addig kifejezetten sokat utánoztál, legyen az "tapsi-tapsi", takarítás, lapátolás, bármi, csak hogy megmutasd, hogy Te is tudod azt, amivel mi épp el voltunk foglalva.
A minta azért főleg a nagy testvér, ő az akit előszeretettel utánzol, így az ő felelőssége is láthatóan és érezhetően megnőtt. A bátyó "felnő" hozzád vagy a feladathoz, hogy neveljen, játsszon veled, és többnyire igyekszik jó példát is mutatni húginak. Persze történnek olyanok, amit nem szeretnénk, ha ellesnél a tesótól, de bátran állíthatom, hogy mi sem mutatunk mindig tökéletes példát. Mindig kifejezted magad, és mi túlnyomórészt meg is értettük, akármilyen kacifántos is volt a kifejezésmód. Csak egy példát, hadd említsek: ha valamelyikünk nem érkezett meg a közös étkezésre időben, akkor babákat ültetted a helyünkre az asztalnál, jelezvén ezzel azt, hogy aki lemarad az kimarad.
Közben betöltötted a harmadik életévedet is, amit annak rendje-módja szerint meg is ünnepeltünk. Mely bizonyára mély nyomokat hagyhatod benne, hiszen azóta minden nap "szüjnapod" van szerinted.
A fejlődésed nem csak évek számában mutatkozik meg, hanem az önállóságodban, a személyiségedben is. Itthon is, de az óvodában a többi gyermek mellett még jobban megmutatkozik, hogy milyen ügyes tudsz lenni, ha akarsz. Legyen az önálló öltözés, magad -sőt még mások- után való elpakolás. Itthon dicséretben, oviban matricával jutalmaznak, ez utóbbi itthon mutatkozik meg, hogy váratlanabbnál váratlanabb helyeken bukkan elő egy-egy felragasztott matrica. A személyiséged is előbújni látszik, annyira csajos tudsz lenni, imádod a rózsaszínt, a szoknyákat,  a hajadat. Ezeket biztosan nem az anyától láttad. Amit viszont lehet, hogy tőle, az a (Papa szavaival élve) "a női akarat". Tudod mit akarsz, ennek hangot is adsz, sőt annak is, ha esetleg nem az "óhajod" szerint történik valami. Mára már megvan hozzá az eszközöd is: a "nagyszád". Sokszor fenyegetsz meg minket az ujjacskáddal is egy-egy "Nana!"  vagy "Vidázz!" megerősítésére.
De hogy nem csak ilyenre használod a "lepénylesődet" azt az alábbiakkal tudnám bemutatni:
Ahogy elkezdted a szavakat formálni, mi úgy örvendeztünk, feljegyeztük, memorizáltuk, majd olyan gyors volt a kollekcióbővülés, hogy felhagytunk ezekkel. Folyamatosan abban az állapotban tartasz bennünket, hogy megérteted magad valahogy. Ugye eleinte volt a hangok nélkül, majd egy-egy szavacskával kiegészítve, majd jöttek a szótaghiányos szavak ("elfejtetted"-elfelejtetted, E(l)zabet-Elizabet), azután a szótag- vagy betűkeverős szavak (pakané-kanapé, kütör-tükör), vagy esetleg ezek keveréke (szegümem-szemüvegem). Van pár szó, melyeket kiválóan alkalmazol, ezek: a "lécci", és a "köszi". Sok felnőtt vehetne példát ezen szavak használatáról tőled! Én pedig sokszor ugrok, amikor azt hallom, hogy "Apuci, lécci!", hiszen ilyen gyönyörűséges kérésre, hogyan is lehetne nemet mondani?! A "mindenttudniakarok" életfázisodból adódóan mostanában nagyon menő szavak lettek: a "mijé?", a "mijez?", az "azmiaz?". Illetve az ezekre kapott válaszok konstatálására, tudomásul vételére adott: "Ja!", "Uhhh!", "Ohhh" válaszok. És hát egy ilyen felsorolásból nem maradhatnak ki az aranyköpések sem:
- "átyó nem mé mammam" - A bátyó nem kér többet enni.
- "Hess!" a Masninak (kutyuskánknak) vagy a babáknak, míg a légynek: "mennyinnen!"
- "kompember" - pókember
- "kompa"-konyha
- "Bátyó, én beszélek anyával! Nekem barátom anyám, neked apád!"
Azt hiszem ezekből is leszűrhető, hogy csendesebb volt a világ, míg nem beszéltél. Számunkra biztosan. De még az oviban is egyre többször halljuk, hogy milyen sokat beszélsz már óvónénikkel is. Már-már túl sokat, míg azelőtt folyton csak azt hallottuk, hogy még mindig nem tettél semmiféle kinyilatkoztatást feléjük, addig mostanra már olyankor is csevegsz, ha nem feltétlen kellene. 
Ugyan én egyke vagyok, de azt gondolom, hogy fantasztikus tesók vagytok a Bátyóval, ahogy szeretitek egymást, ahogy óvjátok, véditek a másikat.
Igen Te is védelmére kelsz a tesódnak, ha épp ő van "nevelés" alatt. A Misu nagyon sokszor tanít téged egy-egy új szóra, ilyenkor együtt büszkélkedtek az elsajátított "tudománnyal", bár szégyenlősséged okán erős késztetésre szorulsz a tesó által. Egyik nap azonban szaladtál felém, hangosan kiabálva, hogy SZEJETEK! Mögötted a Bátyus büszke tekintetével kísérve. Nem csak ő volt büszke! Nekem sem az allergiától lett könnyes a szemem sarka hirtelen. Aztán Te, pici lány -miután bezsebelted a viszontszeretésből adódó öleléseket és puszihalmokat-, látva és érezve a reakciónkat, egész este "szejetek"-eztél". Mely érzést sosem szeretném feledni, sőt azt szeretném, ha Te sem felednéd, sem irányomban, sem anya, sem a bátyó irányába. Sőt sose féld kimondani! Én a sem félek leírni (sem): SZERETLEK!!!
                      Apa