Azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány, annyira izgatott vagyok. Csak azt tudom, hogy ő LÁNY!!! Megszületett majd másfél hónappal előbb, mint a hivatalos várható időpont. Azt nem mondom, hogy nem voltunk rá felkészülve, de valahogy mégsem. Én még ez elé a bejegyzés elé is szándékoztam írni egyfajta terepelőkészítő írást is pötyögni érzéseimről. De ez mára már világossá lett, hogy kimarad. Minden olyan hirtelen történt...
Hogy hogyan is? Tudni kell, hogy életünk első nagy napja is korábban volt, mint ahogy azt az okosok (akkor még holland szakemberek) prognosztizálták. Az ok most is ugyanaz volt. Anya vérnyomása, ami az áldott állapotával emelkedik meg (most már mondhatom, hogy rendszeresen). Ám ezúttal sokkal előbb szökött fel és sokkal magasabbra, így anya már az utóbbi pár hetet a helyi egészségügyi intézmény lakójaként "élvezte". Az orvosok és a nővérek is mindent megtettek, hogy a vérnyomás eredményeket normális mederbe tereljék. Ám a lányok nem feltétlen akartak szót fogadni (reméljük otthon szófogadóbbak lesznek!), emiatt nem lehetett tovább várni. 
Misuval már több hete együtt "kanbulizzuk" át mindennapjainkat, de ma épp ment ismerősökkel bandázni egész napra. Nem tudom mennyire volt ez így megírva, de épp ő tőle búcsúzkodtam, mikor anya csörgette meg a telefonom. Én azzal a lendülettel ki is nyomtam, hogy egy perc múlva visszahívom, ha már elköszöntem. Mire egy üzenetet látok: "Műtwnej" (azaz műtenek) "azonnal gyere be". Elmaradt a búcsúzkodás nagyfiamtól, már hívtam is anyát, miközben szaladtam az autóhoz. Ez volt 9:43-kor. Anya mondta a távbeszélőbe, hogy gyere, mert szülök. Se köpni, se nyelni. Csak mentem, futottam, szaladtam. Egy négynapos ünnep vasárnap délelőttje lévén forgalom szinte semmi, vagy legalábbis én mit sem érzékeltem belőle. Szaladtam a lépcsőkön a harmadikra, mentem be,  se kérdezve, de még lehet köszönve sem. Rázkódtam az idegességtől, hogy mi történik, mi van, miért most, hogy vannak. Számolatlan kérdéssel, aggodalommal az agyamban. Mikor beléptem, épp kilépett egy nővér. Legalábbis ezzel egész végig nem voltam tisztában, hogy ki kicsoda, kinek mi a dolga. Mindenki zöldben, csak a szemeikről kellett volna beazonosítanom mindenkit ebben az izgalmas időszakban. Szóval az imént említett "zöldruhás" kérdezte, hogy:
-Apás szülés?
-Úgy volt tervbe, de... - habogtam én
-Apás szett?
-Nincs. Mi az?
-Akkor jöjjön gyorsan, mindjárt adok. 
Így iziben én is követtem az ottani divatot, magamra öltöttem a zöld hacukát. Betessékeltek egy helyiségbe, hogy üljek le, a sapkát és a maszkot majd akkor is ráérek felvenni, ha szólnak, nyugodjak meg, minden rendben van/lesz. Könnyű lehet ezt mondani. Én meg gubbasztottam ott egy fotelben egyedül, ami mintha tűkkel lett volna tele, hogy azokon üljek nyugodtam. A szívem valószínűleg épp csak anyáénál nem vert hevesebben. Akit már nem láthattam, már a műtőben foglalatoskodtak vele. Üzentem, hogy puszilom, tudatva vele, hogy itt vagyok. Sokáig nem kellett várnom és egy mennyei hang szállt felém. Hallottam a kislányomat!!! Nem volt egy klasszikus bababömbölés, inkább csak szórványos "á"-k. Nem tudtam aggódjak-e emiatt, de nagyon boldog voltam. Aztán kiesett egy kis idő számomra, könnycseppjeim a szakállamon is túlgördülve az újonnan kapott felsőm egyszínűségét kezdték átfesteni. Mire elkezdtek "zöldikék" mászkálni a folyosón, velem is tudatva, hogy megszületett a kislányunk. Nem tudom, hogy mondták-e, hogy mindenki jól van. Hozzám mindenesetre nem jutott el. Legalábbis az agyam azon pontjába, ahol ezt fel is foghatta volna. Így a névegyeztetések után rákérdeztem, és mondták, hogy igen, bár a baba nagyon pici. Egyszer csak láttam, hogy kihoztak VALAKIT a belsőbb helyiségekből, mire a velem foglalkozó nővér biccentett egyet, hogy "maszk-sapi idő" van. Kaptam őket magamra, és lépteimet nyújtva siettem oda a szépségemhez! Mert az, akármilyen picike is. A mi kislányunk: Manda Anna! 2018. április 29-én 10 óra 6 perckor beragyogta e földet (a június 7-éhez képest több, mint egy hónappal az előrejelzett időpontnál, és az én riasztásomhoz képest mindössze 23 perccel később) 1950 grammal. 

Velem együtt négyen figyelgettük. A tőlem jócskán hozzáértőbbek szakszemmel, én meg, mint egy... El voltam olvadva a gyönyörűségtől és közben mégis tele aggodalommal. Jól van-e, minden rendben lesz-e, vele is, anyával is...  A többiek, hallgatták a tüdejét, masszírozták, melengették, a légcsövét szívták le (gondolom én). Én elsütöttem pár fotót, majd miután beöltöztették Mand(ul)ánkat, bevitték anyához is egy pillanatra. Majd visszahozták, adhattam egy puszit neki és elvitték. Pár perc volt mindez. Olyan villámgyorsan történt. Fel sem ocsúdtam és már újra abban az előbb említett fotelben csücsültem. Meg kell mondjam, hogy egy tűvel sem lett kevesebb. Most anyára vártam, mert azt mondták, hogy nemsokára hozzák ki a műtőből. Így is volt. Kitolták őt is, aki ugyan megviseltnek és kábának tűnt, de annyi ereje volt, hogy velem sírjon. Együtt örültünk egy pár másodpercre, majd őt is tovatolták. Ismét ott álltam magamban. A "divatdiktátorok" egyike mondta, hogy hol hagyjam az én göncömet, és hogy majd holnap láthatom anyát. Mi???????????? És addig? Mandát figyelniük kell, hogy rendben lesz-e, vagy át kell-e szállítani egy nagyobb város szakkórházába, anya pedig addig nem kelhet föl. 
Így 10:35-kor kitántorogtam a lezárt részből, és próbáltam felfogni az elmúlt nem egész egy óra eseményeit. Nem igazán sikerült. Visszapergettem minden képet a fejemben, amire emlékezni bírtam. Remegtem. Boldog voltam! Egy pár pillanatra gondtalan. Szívem megtelt és további könnyek képében igyekezett túlcsordulni. Sikerrel. A családból először a bátyóval tudattam az örömhírt, aki egy meglepődött "Tényleg?!?!?" után, szemrehányóan annyit jegyzett meg, hogy: "De, te azt mondtad, hogy még három hét!?". Hebegtem-habogtam, hogy azt hittük, hogy elhúzhatja anya addig, de nem így lett, így megszületett a kishúga. Gratuláltam neki, mire ő annyit kérdezett, hogy én hogy vagyok. Izgatottan. - válaszoltam én. Ott álltam a kórház lépcsőházában, magamban. Boldog voltam. Boldog vagyok! Ám aggódom is. Mi lehet velük?
Azóta csak annyit tudunk, hogy a pici leányzó ugyan inkubátorban, kapja az oxigént, de van olyan erős és ügyes, hogy nem kell idejekorán másik városba utaznia. 
Egyszer már volt egy ugyanilyen szép nap az életemben, életünkben. Ám a kettőt mégsem lehet összehasonlítani. Az előzőt együtt éltük meg anyával, minden mozzanatot közösen megélve, amíg most mindent külön, sokkal több kétellyel, ám jóval gyorsabban. Akkor hármasban lehettünk hosszú órákig rögtön a születés után, míg most mindhárman (mind a négyen) egymástól elkülönítve, magunkban éljük meg ezen perceket, órákat. Ám egy pillanata mindkettőnek ugyanolyan volt, amikor először megláttam gyermekemet! Leírhatatlan, önfeledt, boldog és szeretetteli.