Mand(ul)a (egy apa szemével)

Mand(ul)a (egy apa szemével)

Emlékgyűjtemény

2023. augusztus 06. - MMMMcsalád

Közhelyesen szólva: repül az idő, szállnak az évek. A mi angyalkánk szárnytollai is egyel gyarapodtak. Újra eltelt egy hosszú év oly gyorsan, hogy felfogni sem tudom. Látom a gyermekeim nőni, telis-tele emlékekkel az agyam és nem győzöm raktározni odabenn. Jó lenne többször segítségül hívni ezt a felületet, nehogy feledésbe merüljenek, de sajnos nem sikerül olyan sűrűn, mint amennyiszer én azt szeretném.
img_2619.JPGMegültük tehát Mandusunk 5. születésnapját is, aminek megvolt a szokásos „előjátéka”: a klasszikus visszaszámlálás már hónapokkal előbb megkezdődött, az ajándék kívánságlista is folyamatosan változott, vagyis leginkább bővült. Mi (anya és apa) igen nagy szelekciót hajtottunk végre azon a képzeletbeli listán, hogy ne csak rózsaszín és/vagy hercegnős rucikat kelljen vásárolnunk. Mindezek után nagy örömöt okozott az Elizás torta is,
img_2629.JPGde az új bicaj, mit kapott, az minden addigi örömöt felülmúlt. Még a bátyó is meglepte teljesen önállóan pár kisebb-nagyobb ajándékkal, amitől még mi szülők is meghatódtunk. Bobóka eddig a tesó „levetett” kerékpárját használta, amíg csak lehetett, de ki is nőtte, és egyébként is nagyon „fiús” volt, így nagyon vágyott egy méretben és „nőiességében” is számára megfelelő biciklire.
img_2628.JPGSok gondot az új „cangla” bejáratása sem okozott, pont annyira nem, mint annak idején a bátyóé sem. Tovább tartott annak idején az egyensúlyozó kísérő botot beleszerkeszteni ez utóbbi járműbe, mint amíg használtuk a segédeszközt. Kb. 20 méter után már csak futottam mellette. Az új bicajnak kb. 10 méter kellett a beszoktatáshoz. Másnap már a megfordulást és a kontrafékezést gyakorolta.
img_2633.JPGPár nap elteltével már egy kézzel. vagy épp terpeszben suhanva száguldozott az utcán fel, s alá.
img_2617.JPGVan olyan sejtésem, hogy majd az úszás elsajátítása sem fog nagy gondot okozni. (Ezen tanévben már jár majd oktatásra.) Tavalyi strandolásaink alkalmával sem volt bátortalan, de amit az otthonra beújított nagy medencében művel az már-már hajmeresztő. Többet van víz alatt, mint felett, így úszkál a medence egyik végéből a másikba, ugrál a vízbe, bukfencezik, de még szaltózik is a gumimatracról. Víziszonyról semmiképpen sem beszélhetünk az ő esetében.
Nem egy „anyámasszonykatonája”, mindig tele van „harci” sérülésekkel, a térdei, a lábai szinte folyamatosan csupa plezúr. Akár bicajozás, vagy csak szaladgálás közben szerez egy-egy újabb sebesülést, de van, hogy a tesóval való játék közben gyűjt be újabbakat. Vagy akár egyedül is neki tud menni ennek-annak.
img_2626.JPGA pillanatnyi megilletődés, pityergés, esetleg sírás után azonban ugyanúgy megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Eleinte a tűhegynyi bibiket is le kellett ragasztani sebtapaszokkal, most már a nagyobb horzsolásokat sem.
img_2621.JPGTöbb „állatközeli” élményben is volt része legkedvencebb kislányunknak az utóbbi időszakban. Voltunk az ovi keretein belül állatsimogatóban Soltvadkerten. A kezdeti megilletődöttség után a sok ember és a különböző jószágok közelségével is megbarátkozott, majd magukkal az állatokkal is. Nem okozott gondot a simogatásuk, de még adott esetben az etetésük sem.
img_2630.JPGimg_2634.JPGimg_2635.JPGEllenben a nagykőrösi Safari Parkban valószínűsíthetően nem volt elég idő feloldódni, de a kisvonatból etetést nem próbálta ki, a kisállatokat a simogatóban már annál inkább. Lehet, hogy a kerítés adta védelem adott annyi biztonságérzetet, amit a vonatfülkén elhelyezett madzag nem, a fejüket bedugó nagyobb méretű állatok esetében.
img_2620.JPGMég egy nagyobb, említésre méltó esemény történt csöppségünkkel és persze ennél fogva a „kiccsaláddal is”. Trambulinparkban jártunk, ahol az otthoni ugrálóeszközön elsajátítottakat lehetett tovább csiszolni, melyet nagy örömmel űzött az ugrabugrálók mindegyike.
img_2632.JPGApa is tovább szépült. Ne tessék megijedni nem szeretném a következőkben önnön erényeimet és jellemvonásaimat ezen platformon (sem) ecsetelni. Mindössze arról van szó, hogy újfent gazdagodtam tetkóval, ám ezúttal nem a kislányunk rajza díszíti a lábam szárát, hanem ő maga is felkerült testem ékítésére, természetesen anya „varrógépe” által.
img_2618.JPGMelynek folyamatát és eredményét lánykánk izgatott örömmel vett tudomásul.
img_2625.JPGŐ maga is szeret alkotni, rajzolni, ha nem is mindig a hagyományos módon.
img_2623.JPGHa nem is megveszekedetten, de egyre inkább érdeklik a betűk, kezdi kérdezni, formálni őket, a nevét is le tudja már írni, azokkal a kacska formákkal ahogy jelenleg sikerülnek azok a bizonyos írásjelek. Mint pl. a "konaja" (korona) betű, a házikó, a csúszda, stb.
img_2624.JPGMég mindig vannak elszólásai, aranyköpései, melyeket nem szeretnénk, ha a feledés homályába vesznének, illetve nem utolsósorban a kedves olvasó szórakoztatására is szolgálhatnak. Íme néhány az utóbbi időszakból:
Az anyja olvasna neki lefekvés előtt, de Manda hosszasan válogatja a könyveket, keresi a leginkább kedvére valót, mire anya türelmét vesztve így szól:. "Manda ne variálj, mert nem olvasok!” Mire Ő a bátyjához fordul és azt mondja: "Nyaggatom anyádat!"
Egyszer az anyja osztja neki az észt, erre ő nyersen őszintén megszólal: "Hajgatlak, csak nem akarok jád figyejni"
„Most komolyan viccelsz?!?”
Mivel mi az étkezőben evést preferálnánk anyával, ő pedig épp lopja be az ebédmaradékát a nappaliba: ;Nem morzsálok, ebédként"; = egyébként
"Apa mindig megy Kukutyinba, de én soha nem mehetek vele." - arra panaszkodva, hogyha nem akarom magammal vinni valahová, mivel Ő mindenhová is jönne/menne.
„Én mindent tudok. Csak nem annyira." - amikor már várakozva a Mikulásról, és a Jézuska jöveteléről beszélgettünk április első napjaiban.
Olvasom neki a mesét, melyben valamilyen szövegkörnyezetben ez áll: „Kemény a világ.”, mely őt egy kis gondolkodásra készteti, majd így szól: „Az enyém puha.” Mondom én: „Addig jó. Maradjon is az neked sokáig.” Erre ő: „Amíg fel nem növök…”
img_2627.JPGAddig. Jó lenne neked (és persze a tesódnak is), tényleg addig biztosítani „puha” vagy még inkább könnyű világot, életet. Úgy, hogy gondod csak annyi legyen, amennyiből megtanulod, hogyan kell elviselni, megélni az adott problémát. Aztán túllépni azon és élni tovább azt a mindig mosolygós, szökellős, gondtalannak tűnőt világot, melyben most létezel. Hidd el anyáddal ezen leszünk mindvégig!img_2622.JPG

http://kismisu.blogger.hu/

Nyiladozó csipa és értelem

Szégyellenem kellene magam... Tudom. Tudom! Hogy telhet el ennyi idő egy-egy bejegyzés között? Villámgyorsan. És pont a hercegnő és a család többi tagja miatt nincs alkalmam billentyűzetet ragadni. Napközben ez lehetetlenség, este én vagyok az első, aki kidől, hajnalban pedig az ő álmukat nem szeretném zavarni holmi klaviatúra püföléssel. De ne higgye senki, hogy nem történt semmi az elmúlt hosszúnak tűnő időszakban, mert ez nincs így. Sőt! Picinyünk akár egy nap alatt is képes lenne egy blogot tartalommal megtölteni. Igyekszünk is feljegyezni, amit lehet, de képtelenség mindent. 
received_5749869325127315.jpegEgyrészt azért, mert főhősünk a jelek szerint igyekszik bepótolni, ami annak idején nehezen indult be, ami nem más, mint a beszéd. Olyan locsi-fecsi lett, mint amilyen néma volt annak idején. Folyamatosan dumál, ha nem nekünk, akkor a babáival, babáinak. Csak mondja, mondja. Kötelezően közös vacsoráink alatt, ha a bátyót kérdezzük a napjáról, ő akkor is szimultán karattyol, ha kell történeteket talál ki, csak hadd locsoghasson, még akkor is, ha ő már elmesélte az ő napját. És nem mellesleg olyan dumája van, hogy néha valóban a padlóról kell azt állunkat összesöpörni. Az idézni való szösszeneteket ugyan meghagyom a végére, de egy nagyon jó példa volt a régóta várt Mikulás "fogadtatása";. Mikor meglátta az ablakban, a csomagokkal tele cipőket, csizmákat, csak két kézzel a combjára csapva annyit mondott, hogy "Na végre!"
És nem csak csacsog, hanem énekel is. A szöveghűség nem feltétlen jellemzi dalait, mivel simán átugrik részeket, vagy átkölt sorokat, szavakat. Amikor pedig belefeledkezik a játékba, akkor egy kissé monoton kántáló dallamra találja ki saját énekének sorait, de nem "túlagyalva";, hanem dől belőle folyamatosan. Ami egy ilyen nótába belefér, az igencsak meg tud lepni minket: az egész állatkert, a doktorok, a babák, a család és szinte bármi, ami épp eszébe jut. Tehát ismerős környezetben "bátorságban"; nehéz őt űberelni, de "beszarisága"; még mindig megvan az idegen felnőttekkel szemben. Velük még mindig nem áll szóba, sőt, ha módja van, akkor inkább el is bújik. De áruházban simán elkódorog egymaga, nem zavarja a hiányunk, majd meglesznek alapon.
Sok tekintetben a bátyja tökéletes ellentéte. Míg a tesó inkább egy magába forduló, visszafogott személyiség, addig Bobókánk egy életrevalóbb, harsányabb perszóna. Érzéseit is sokkal inkább kifejezi, akár lelkesedés, hála vagy éppen hiszti formájában. Mert azt is tud, meg kötözködni is,sokszor kikezd a testvérével, aki kiskamasz létére persze nem hagyja, hogy egy kis "taknyos"; kekeckedjen vele. Ilyenkor aztán hangos lesz az amúgy sem feltétlen csendes házikónk, megy a pörölés, a veszekedés, a hiszti, majd az árulkodás, hogy a Misu így, a Misu úgy. Majd amikor kérdőre vonjuk, hogy és te mit tettél vele, akkor sarkon fordulva elvonul, vagy kamuzik valamit. Nem mellesleg nagy hantás, és nem csak akkor, ha magát kell mentenie, hanem simán ötöl ki történeteket, arról, hogy mi volt akkor, amikor ő még baba volt, vagy akkor amikor ő már nagy volt. És persze az óvodai események elregélései sem feltétlen egyeznek az óvó nénik által elmondottakkal.
Ha már megemlítettem a fenti nevelési intézményt, akkor hadd írjak erről is pár sort. Amennyire ott is visszahúzódott kezdetben az idegenek miatt, most már pont annyira nyílt ki a csipája. Vagy még jobban. Az óvónők és saját bevallása szerint is nem egyszer veszi át az irányítást. Nem tudjuk, hogy odabent ez hogyan zajlik, de elképzelésünk van az itthoni temperamentumából kiindulva. Sokszor nézünk egymásra anyával, olvasva a másik gondolatában, hogy mennyire észen kell lennünk, ha most nem húzzuk meg a gyeplőt, akkor a fejünkre nő ez a kis akarnok.
De nehogy csak rossz színben tüntessem fel ezt a gyönyörűséges lánykát! Örömét, háláját is oly szerethető módon tudja kifejezni, hogy azért megéri (szinte) bármit megtenni. Ez a számunkra apróbb-cseprőbb dolgokon túl, két nagyobb dolognál is megmutatkozott. Az egyik ilyen apa lába volt. Nagyon büszke volt, hogy új tetkók kerültek fel nem csak a "Misus"; lábra. Természetesen egy általa megformált napocska (még ha nem is az a klasszikus fajta) és Apa.20220916_144818.jpg 20220916_145025.jpgEzt két dolog miatt is írom le, az egyik, ha valaki nem ismerne fel minket, a másik pedig az, hogy Napocska az ovis jele is. Így ez volt az első dolog, amit megtanult lerajzolni, és azóta is rajzolja mindenhova. Néha oda is, ahova nem kellene.
received_688344322843766.jpegA másik pedig, hogy új ágyat "kapott";, aminek az első magaslati sokk után nagyon örült. Nem egyszer puszilt körbe, pedig nem szokott a szűk "puszikeretből"; feleslegesen osztogatni. Pedig a tesótól örökölt ágyat is szerette, de helytakarékosság miatt anya megálmodta az új fekhelyet, melynek elkészítését már apára bízták. Még ha nem is egy kimondott asztalos munka, de az, hogy Mandusunk milyen boldog volt tőle, és hogy mennyire szereti mind a mai napig, az nagymértékben szépíti a "művet";.
20220820_114729.jpgMég a nyár közepén a lányok egyik ékétől is megváltunk, azaz anya fodrásznál szervezett időpontot egy haj rövidítésre. Jómagam nem támogattam az ötletet, de anya hajthatatlan volt. Így ebből is megtörtént "az első", sőt azóta már a második is. Első alkalommal nem is repesett kislányunk, hiszen mégiscsak egy vadigen hadonászik ollóval a feje körül. 
received_3265716237033143.jpegAz írásom elején céloztam rá, hogy várhatók idézetek címszereplőnktől. Először is vannak olyan szavak, amelyeket ő nem tud vagy nem akar kimondani helyesen, és már olyan régóta mondja így, hogy lassan mi is átvesszük ezek használatát. Ilyenek: a tányító (távirányító), a tejgebíz (tejbegríz), kocija (kukorica). Az ikes és nem ikes igék megfelelő alkalmazása sem történik minden alkalommal megfelelően. Továbbá vannak olyan szófordulatai is, amelyek logika alapján teljesen jó is lehetne, ha nem lenne a csodás anyanyelvünk olyan faramuci, mint amilyen.
"Hesd el!" - Zavard el (a legyet)!
"Én lettem a győztesebb!" - Én nyertem!
"Ízem" - Érzem az ízét - 
Néha kellőképpen belezavarodik a mondókájába:
"Meg kell lázni a méret!" - Meg kell mérni a lázat!
Kedd este a következőképp érdeklődött az aznappal kapcsolatba: "Mi van ma? Hétfő vagy holnap?"
Manda dühösen üvölt Misura: "Mit képzesz te magad, jó?"
Végül pedig az olyan aranyköpések, amelyek tényleg bearanyoztak egy-egy alkalmat, mikor előrukkolt velük:
"Apa kihúzta a TV-t, mert a villám megdörgeti a TV-t"
"Ha az oviban az óvó néni világgá megy, akkor majd én leszek a tanár néni!"
Egyik nap felkapta a kis hátizsákját a hátára, mely tele volt játékokkal, majd így szól hozzám: Világgá fogok menni!" Én pedig teljesen "megriadva"; kérdem: "Mi a baj? Ne hagyj itt minket!" Mire ő: "Ja, nem kinn, csak itt benn." Mutatva a körben a szobára.
Egyik este épp valami rajzfilm nézése után odaszalad hozzám, hogy "Apa! Én szuperhős akarok lenni!"
Másik alkalommal eképp jött árulkodni: "Miszunak nagy a szája, meg jossz! Én meg szép vagyok!" - majd pördül egyet fülig érő szájjal.
Ez utóbbiban igaza is van, és ha a klasszikus értelemben nem is vált szuperhőssé, nekünk mégis a Ő a legszuperebb, legszebb hős. Mert az a nevető arc, ami megtölti szívemet, ami átsegít a nehezebb periódusokon. Ha mérges vagyok a világra, az életre, hazaérek, Ő a nyakamba ugrik, megpuszil, úgy ahogy még egy lány sem az életemben. És az a szeretettel teli mosoly minden gondot elfeledtet. Ráébreszt arra, hogy mindegy milyenek mások, mindegy, hogy nehéz az élet, mindegy, hogy mi van odakinn, ha én így ölelhetem. Sokszor próbáltam megfejteni magamban az élet értelmét, főleg a sajátomra vonatkozóan. Sokáig nemigen találtam meg, és nem is igen értékeltem az életet, míg az én drága gyermekeim meg nem születtek. Azóta tudom biztosan, hogy miattuk élek, hogy velük nyert értelmet az életem. (Az én drága apukám biztosan úgy mondaná, hogy ők hozták meg az eszem!).SZERETLEK TITEKET!!!
received_1528705014279634.jpeg

Így nyílik a mi virágunk

Úgy vélem, hogy furcsa időszak van mögöttünk. Értem ezt arra, hogy kislányunk éppen a abban a korban van, amikor talán már a felfedezéseken, rácsodálkozásokon túl van, ám most ért el oda, hogy az eddig tapasztaltakat alkalmazza. Egyúttal keresi korlátait, feszegeti határait, ezzel persze környezete idegszálait is. Mi, a szűk család biztosan megérezzük, de egy-egy célzásból ítélve, azt hiszem, hogy az óvoda alkalmazottjai és látogatói is megszenvedik néha eme szárnypróbálgatós időszakát kis bogárkánknak.
284231283_585966569377164_2775089469393703480_n.jpgDe haladjunk sorjában, mert az elmúlt időszak alatt voltak korszakos és úgynevezett első lépések is. Például voltunk először fogorvosnál. Nem ok nélkül, ugyanis némi rendellenességet fedeztünk fel szépségünk fogacskáin, amiket nem szerettünk volna, hogy esetleges tovaterjedés következtében az említett szépséget rossz irányba tereljék. A bátyó jött velünk jó példát mutatni, hogy lássa főhősünk, nincs mitől félnie. Mit sem ért a testvéri segítség, így is komédiába illő jeleneteket bírtunk okozni. Ugyanis a fogászati "szakvizsgálat" csukott szájjal történt. Hangsúlyozom csukott szájjal! (Pont mint a pandémia alatt az orvosi "tényfeltárások", "gyógyítások" is történtek telefonon keresztül.) Hiába mutatta meg a tesó, hogyan kell tátott szájjal ülni, és hagyni, hogy a fogdoki matasson benne, hiába volt az asszisztens hölgy és a doktorbácsi is szuper aranyos és türelmes, hiába nógatta apa, hogy most nyissa nagyra a lepénylesőt, minden hiába volt. Ő képletesen betapasztotta száját.
284420280_1315558312299863_2085589267836296418_n.jpgÍgy miután apa a karjaiba vette, hosszabb körbeírás után a fogorvos bácsi felállította a diagnózist, melyet netes képekkel igazolt, jómagam pedig beazonosítottam a tetteseket. Míg így trécseltünk a fehér köpenyessel, addig Mandus is megnyugodott annyira, hogy ott a vállamra hajtott fején szét engedte húzni nekem annyira az ajkait, hogy ezzel egy röpke pillantást engedett vetni a fogorvos bácsinak a fránya foltokra, mellyel általa is megerősítést nyert az előzőleg felállított diagnózis. Ezek után megkaptuk a feladatokat, javaslatokat a további esetleges gondok megakadályozása érdekében. 
284525959_1871429279733244_5226690525237686738_n.jpgMelyek közé tartozott az egyik "első", jobban mondva "utolsó". Az egyik feladat ugyanis az volt, hogy el kell hagyni a cumisüveget, vagyis az abból való ivást. Amitől mi lehet jobban megijedtünk, mint Bobóka. Annyira ragaszkodott ama ivóalkalmatosságokhoz, hogy azt hittük nehezebb dolgunk lesz arról "lejönni". Már régen tudott pohárból inni, a cumis részei már szét voltak harapdálva (mert amúgy nem jött elég itóka), mégis valamiért úgy tűnt ragaszkodott az ebből való szürcsöléshez. És pont ez volt az ok, hogy el kellett hagyni, hogy ne "marják" oly sokáig a nedűk a szájbelsőt. Ezt elmondtuk akkor "őnagyságának", és úgy tűnik, hogy a hiúság erősebbnek bizonyult a cuclizásnál, mert egyik napról a másikra a kukában landoltak a cumisüvegek.
received_437883514755993.jpegEnnél sokkal hosszabb folyamat volt a velünk alvásról való leszoktatás. A "nagytestvér" természetesen ebben is óriási segítségünkre volt, példamutatásával, rábeszélőképességével. Mindezek ellenére is hatalmas procedúrának kellett megelőznie az álommanók jövetelét minden este. Mindenki puszi, ilyen baba, olyan "nyunyó" (plüssfigura), precíz betakarás, meseolvasás, éppen kívánt éjjeli fény kapcsolás , stb., ezek mind hozzátartoztak ahhoz, hogy kislányunk álomra hajtsa fejét. Aztán sokáig tartott, amikor már nem volt semmi baj - pók van a falon, bevilágít az utcai lámpa, fáj a poci, nem világít az éjjeli fény rendesen, fáj a haja, vagy bármi, ami épp eszébe jutott-, hogy valaki látogatást tegyen nála vagy juthasson vissza közénk. 284472722_2811722185800526_8489603137611355331_n.jpgAztán elmúlt ez az időszak, és úgy tűnt, hogy minden vagy inkább mindenki a helyére került, ám mostanra úgy tűnik, hogy picit visszaszokott. Minden este köztünk kell lennie egy "kicit, mert anya megengedte". Ami vagy úgy van, vagy nincs, ő akkor is a mi fekhelyünkön tér nyugovóra. Az esti költözésekkor nem egyszer fordul elő hiszti, de én ezeket csak a másnapi beszámolókból tudom, mivel én hajnali kelő vagyok, így az én szemhéjaim nehezednek el a legelőször. 284873585_400857431964847_7007268328481494995_n.jpgAmi pedig a bevezetőben leírtakat illeti: Nos, kislányunk megtanult beszélni, ezt egészen bátran kijelenthetem. És biztos vagyok benne, hogy az óvónénik is a saját bőrükön érzik azt, amit sokáig megkérdőjeleztek. A kis hölgy az oviban ugyan gyorsan beszokott, de aránylag sokáig nem ontotta a szavakat az intézmény falai közt. Mostanra nem csak a szavakat, hanem a parancsokat is. Igyekszik elérni mindenkivel, hogy akképpen történjen, amint azt a "főnökasszony" kitalálta. Most kell a sarkunkra állni, és nem csak azért, hogy az utasításokat meg merjük szegni, hanem, hogy azt a fajta kapitányi stílust (amihez, mostanában még a csípőre tett kéz is társult) elfelejtessük vele. Ennek valószínűleg az ovis társai is örülnének, mert ahogy visszahalljuk, ott is osztja az ukázokat a többiekenek. Mindezekkel ellentétben a felnőttekkel még mindig távolságtartó. Olyankor elbújik anya vagy apa "szoknyája alá, egy árva hang nem hagyja el a torkát, fülét-farkát behúzva lapít egész addig, míg meg nem szabadulunk az aktuális felnőttől. Ezek alól csak az ismerősök kivételek, mint a mama, papa, óvónénik, dadusok, és itt kb vége is a felsorolásnak. Még a nagynénivel is, de a nagybácsival még egy helyiségben sem hajlandó bújás nélkül tartózkodni. Mindent is jobban tud mindenkinél, képes olyan dolgokat is megcáfolni, amikről halvány lila dunsztja sincs. Az utóbbi idők egyik leggyakrabban használt szava sem véletlenül a "Dehogyiiis!"
received_300617652093433.jpegKözben betöltötte hercegnőnk a negyedik életévét is, melyet már úgy várt. Szinte az elmúlt 364 napban minden nap megkérdezte, hogy mikor lesz a "szüjipom"? Eljött, megültük, és most várjuk a következőt.
fb_img_1651256488734.jpgTermészetesen most sem maradhatnak el az aranyköpések:
- "Ki fogok bajálni!" - Kiabálni fogok!
- "Szia! Úgy beszéltem veled, hogy itt hagylak, szaladok! El kell mennem sietni!"
- "Ékenelj velem!" - Énekelj velem!
- "Becizmázod? - Becipzározod (a kabátot)?
- "-Én üjes hajat akarok, mert mindig bejemegy a szemembe!"
- "Megint hiányzik a szemem" - könnyezik
- Anyának fájt a szeme, mire ő: "Akkó doktojhoz kell menni és másik szemet kell vásájóni!"
- Egyik nap a következő párbeszéd hangzott el a két tesó között:
    Manda: "Buszkó" vagy!
    Bátyó: Az mi?
    Manda: Olyan, fiús, meg lányos.
Majd meséli ezt a Misu nekünk, hogy mit mondott a Manda. Mire újra lezajlik ez a párbeszéd. Mi kérdezzük, hogy hol hallotta ezt. Természetesen a közösség "jótékony" hatása: "a Dzseni mondta az oviban."
- Egy fénykép egy hattyút ábrázolt egymagában, mire ő:
    - Miért van egyedül? Hol van a Misuja?
    - Misuja?
    - A testvére.
- "Elcseréltem a Misuval, övé a hideg, enyém a meleg."
- Kinyújtottam a nyelvem a Napocskára, de nem tudta megfogni, mert nincs keze.284944175_685174682598401_7232224818440670216_n.jpg- Gyakran halljuk tőle, mikor a visszaemlékezéseibe belekezd, hogy "Amikor még baba voltam, most már nagy vagyok..."
- A bátyja megszoritotta a karját, mire fogja a játék telefonját, és mondja: "Fel kell hívni a rendőrséget, hogy elvigyék a Misut, amiért fájást csinált nekem!" Füléhez emeli a telefont és beleéléssel a következőképp szól: "Halló Ninó! A Misu bántott. Vigyenek el bennünket!"284787953_4768175229977055_602898780075442103_n.jpgAnya a következőképp konstatálta pici lánya fejlődését: "Kislányunk olyan mint egy virág, szép lassan nyílik ki." És valóban. Formálódik, nő, erősödik, szépül. A minap én vettem birtokba a fészekhintát kipihenni épp az aktuális ház körüli munkát, miközben a Manda és a Misu a "tambuli"-ban ugrándoztak, játszottak. Elmerengtem. Jó volt látni ezt a két életet, ahogy élvezik az életet, játszanak egymással, élvezik egymás társaságát. Biztosan az utca végén is hallották a nevetésüket, vagy épp a civakodásukat, nekem akkor is ezek a legszebb hangok a világon. És csak bambultam, és csak bambultam, és a hirtelen homályossá vált látásommal is csak gyönyörködtem, miközben  megállapítottam, hogy mekkora öröm és büszkeség ez számomra, hogy ennek a két virágszálnak az apukája lehetek.
284953973_972137460118443_3241265169129205777_n.jpg

Ami kimaradt...és ami nem

Az utolsó és az az előtti írásom között nagyon sok idő telt el. A legutóbb az írtam, hogy megpróbálom összefoglalni ama hosszú időszakot. Akkor úgy  is éreztem, hogy milyen ügyesen bele sikerült sűrítenem mindent egy irományba. Majd pár nap elteltével rá kellett jönnöm, ahogy egyre több emlék jött elő, hogy messze nem voltam sikeres az összefoglalásban. Sok dolog maradt ki, azt akkor is tudtam, de voltak fontos események, melyek még megörökítésre várnak.
20210417_143046.jpgLegyen az első, hogy a nyári szabadságunk ideje a megszokott módon a honi tájak felfedezésével telt. Új helyek, új élmények mindannyiunk számára, de természetesen legkisebbik M-ünk számára tartogatta a nyaralás a legtöbb felfedezendőt. Hiszen neki szinte egy erdő, egy kilátó, egy nem otthoni alvóhely is az újdonság varázsával hat, melyekre a maga gyermeki bájával rá is csodálkozott.
20200822_115942.jpgNem szeretném bő lére ereszteni, hiszen egy-egy ilyen "távollétes" kikapcsolódásról egy önálló bejegyzést is lehetne írni, most csak annyit jegyeznék meg, hogy voltunk túrázni is, erdőben, hegy-,és lejtmenetben is, de picinyünk különösebb gond nélkül teljesítette az aznapi penzumokat, egy-egy esetben akár 10 kilométert is. Sőt esténként sem dőlt ki csak azért hamarabb, mert ő elfáradt volna.
img_1787.jpgA Mikulás-várás és a Karácsonyi időszak nagy lelkesedések közepette zajlottak, és nem csak Mandusunk számára., hanem mi is a szokásosnál nagyobb izgalmakkal vártuk egy-egy neves szakállas "látogatását". Pici lányunk a korának megfelelő gyermeki várakozással töltötte a decembert, de ezúttal mi is vártuk előszőr a "Mikibát", majd miután az előbbi nem járt sikerrel, így a Jézuskát is. Ugyanis leánykánk egy közvetítőn keresztül megboltolta a "pirosruhással", hogy egy babáért cserébe odaadja az összes cumiját, ám a megválás mégsem volt oly egyszerű. Így még 2 és fél hétig folytatódott a "pipálás". Gyanítom, hogy főhősünknek rosszul esett, hogy emiatt a baba sem érkezett (tovább pihent a szekrény egy eldugott zugában), Ezek után újabb üzlet köttetett, ezúttal már a másik ajándékhozóval (és -vivővel). Ez az akció már sikeresebb volt, Jézuska valóban elhozta a megvál(t)ást és a babát is természetesen. Így utólag nehéz elhinni, hogy ennyire ragaszkodott ezekhez a műanyag szájbavalókhoz, hiszen gyorsan a feledésbe merült a hiányuk. Pedig azóta került elő egy-két elveszettnek hitt cumi, amiket megmutatott nekünk, majd felsorakoztatott, hadd vigye aki akarja.
img_0723.jpgSor került az első hajvágásra is. Melyet anya igazán jól adagolhatott be picikénknek, mert egy hang nélkül zajlott le a fejdísz "megcsonkítása". Azt azért tudni kell, hogy Mandus nem igazán szereti összekötve, felkontyozva, copfban, "apanemtudjahogyhívjákokban", ő élvezi, ha a haja a maga természetes mivoltában ereszkedik a kobakjáról. Ennek ismeretében azért érthető, ha volt bennem némi félsz, hogy hősnőnk hogyan reagálja le az egész procedúrát, illetve annak eredményét. Anya kiválóan megoldotta, maga a tortúra volt a legrosszabb, amíg mozdulatlanul kellett volna tartani a főt, melyben elvileg apa segédkezett (volna). De bohóckodásaiból következően inkább érte el az ellenkező hatást, ám ezen már senki sem lepődött meg. Ellenben a "kopasztás" végeredményén! Mindenki el volt ragadtatva anya művétől, és persze a gyönyörűségtől. Mert ha hiszi a kedves olvasó, ha nem, a mi lányunk szépsége mit sem csökkent a haja rövidülésével, ő még azután is ugyanolyan káprázatos maradt.
img_1700.jpgMost még nem tudjuk, hogy művészi hajlamai vannak-e, vagy mennyire erőteljesek. Azt tudjuk, hogy imád a rajzolni, festeni, gyurmázni. Ezen elfoglaltságoknak persze megvannak a hátulütői is, hiszen a ceruza vagy a filc, nem csak a rajzlapon fog, hanem a falon, az ajtón, az asztalon is, a festék vize is ki tud folyni, és persze a viselt ruha éke is lehet egy-egy festékpaca, a gyurma pedig hiába van a konyhába űzve, akkor is bele tud épülni a nappali szőnyegébe. img_1121.jpgimg_1217.jpgÁm, hogy ne csak rosszallóan meséljek eme alkotásokról, meg kell említenem, hogy elkészült az első apa rajz. Mely, az engem ismerők már sejthetik, hogy azóta már testemet is dísziti, mert igen elkezdődött a bal lábam "pingálása" is.
img_2373_1.jpgÉs egy bejegyzésből sem maradhatnak el az aranyköpések, mely most egész szép ki csokorrá duzzadt:
- "Anya, csörgött a pocakod!" - korgott a hasa anyának.
- "Nézd, milyen evés a nyelvem!" - mutatva a tele száját.
- a szóalkotás, még mindig megy: ennizni (enni), mennizni (menni), Punki (Pumukli), kucija (kukorica), kankaró (takaró), szügeme (szemüvege).
A tesó a játék hevében kiabálásba kezdett, melyet egy visszakiabálással akart megfékeztetni, mely a következőképp hangzott: "Nyugi bátyó, ne kibajálj! Anya, a bátyót ki kell bajálni!".
Vagy amikor a keresztapja kergette őt és a bátyust, így panaszolta: " Totó el akar kapni engünk" (minket)
Karácsonykor a fát "díszezni" kellett.
- "A bibis a térdem, mikor forogtam ott fönn és beüttem az égbe." - ki tudja mi okozta azt a sebesülést...
- A bátyó nem túl rendezett szobájában a "szokásos" "Úristen, mi van a szobádban?!?" helyett a következő hangzott el: "Úristen van a szobádban!?!"
Nos, azt nem tudom, hogy ott van-e a szobában, vagy egy másikban, de hogy angyalt küldött ismét, az bizonyos. Egy égi lény, aki ugyan már csomagolgatja ki boszorkányos seprűjét, hogy lecserélje majd a angyalszárnyait. De most mégis oly lélekmelegítő látni még az angyali gyermeket, aki még rácsodálkozik a világ dolgaira, az emberekre -akiket csak kellő ismeret után enged magához közel (apja lánya)-, aki gondtalanul tud élni, boldogan tud ujjongani, önfeledten tud nevetni. Oly jó lenne tőle még ezeket ellesni, eltanulni nekünk, felnőtteknek is.
received_1067437764082119.jpeg20211218_154047.jpg

Eltűnésünk levele

Drága Kislányom!

Elsősorban Tőled szeretnék bocsánatot kérni, hogy majd egy évig nem dokumentáltam az életedet! Foghatnám sok mindenre (munkára, hitevesztettségre, "nemtudommikorírni-mindigzavarokvalakit-vagyengemzavarvalaki"-re), csak arra nem, hogy Veled nem történt semmi! Megpróbálom most ebben a levélkében összefoglalni az elmúlt időszakot, abban a reményben, hogy a legközelebbi írásra már nem kell ennyit várni!
received_2066808710135611.jpegAmikor utoljára jelentkeztem, akkor még bölcsis voltál, még nem akartál beszélni sem. Ezek azóta változtak, de ne szaladjunk ennyire előre! Mindannyian örültünk, hogy letudtuk a bölcsődét, Te is, mi is, és a hozzáállásukból adódóan -gondolom- a bölcsisnénik is. Te sosem szerettél menni, sosem tudtál feloldódni, sosem érezted magad ott jól; ennél fogva mi sem szerettük meg sem a helyet, sem a "megőrzőket". Azóta elkezdted az óvoda padlóit koptatni, ami sokkal inkább kedvedre való, mint az előző intézmény. Ide már örömmel mész,
received_273252774434138.jpegés örömmel is fogadnak. Minden bizonnyal ez a kulcsa annak, ha az óvónénik, a dajkák nem fordítanak hátat a zárt ajtó láttán, hanem kedvességükkel, odaadó hozzáállásukkal olajozzák be a szeretet zárját, hogy az a kicsi szív kinyíljon feléjük. Türelmesen álltak hozzád, hagytak a magad tempójában közeledni, és meg kell hagyni nem is adtad könnyen magad. Hónapokba telt mire feloldódtál velük, mire elkezdtél velük is beszélni, de kivárták, és azt mondják, hogy megérte.
received_273915101031115.jpegAmíg nem kezdtél el beszélni, addig kifejezetten sokat utánoztál, legyen az "tapsi-tapsi", takarítás, lapátolás, bármi, csak hogy megmutasd, hogy Te is tudod azt, amivel mi épp el voltunk foglalva.
received_459942282092471.jpegA minta azért főleg a nagy testvér, ő az akit előszeretettel utánzol, így az ő felelőssége is láthatóan és érezhetően megnőtt. A bátyó "felnő" hozzád vagy a feladathoz, hogy neveljen, játsszon veled, és többnyire igyekszik jó példát is mutatni húginak. Persze történnek olyanok, amit nem szeretnénk, ha ellesnél a tesótól, de bátran állíthatom, hogy mi sem mutatunk mindig tökéletes példát. Mindig kifejezted magad, és mi túlnyomórészt meg is értettük, akármilyen kacifántos is volt a kifejezésmód. Csak egy példát, hadd említsek: ha valamelyikünk nem érkezett meg a közös étkezésre időben, akkor babákat ültetted a helyünkre az asztalnál, jelezvén ezzel azt, hogy aki lemarad az kimarad.
Közben betöltötted a harmadik életévedet is, amit annak rendje-módja szerint meg is ünnepeltünk. Mely bizonyára mély nyomokat hagyhatod benne, hiszen azóta minden nap "szüjnapod" van szerinted.
received_477498150232815.jpegA fejlődésed nem csak évek számában mutatkozik meg, hanem az önállóságodban, a személyiségedben is. Itthon is, de az óvodában a többi gyermek mellett még jobban megmutatkozik, hogy milyen ügyes tudsz lenni, ha akarsz. Legyen az önálló öltözés, magad -sőt még mások- után való elpakolás. Itthon dicséretben, oviban matricával jutalmaznak, ez utóbbi itthon mutatkozik meg, hogy váratlanabbnál váratlanabb helyeken bukkan elő egy-egy felragasztott matrica. A személyiséged is előbújni látszik, annyira csajos tudsz lenni, imádod a rózsaszínt, a szoknyákat,  a hajadat. Ezeket biztosan nem az anyától láttad. Amit viszont lehet, hogy tőle, az a (Papa szavaival élve) "a női akarat". Tudod mit akarsz, ennek hangot is adsz, sőt annak is, ha esetleg nem az "óhajod" szerint történik valami. Mára már megvan hozzá az eszközöd is: a "nagyszád". Sokszor fenyegetsz meg minket az ujjacskáddal is egy-egy "Nana!"  vagy "Vidázz!" megerősítésére.
received_148465930573540.jpegDe hogy nem csak ilyenre használod a "lepénylesődet" azt az alábbiakkal tudnám bemutatni:
Ahogy elkezdted a szavakat formálni, mi úgy örvendeztünk, feljegyeztük, memorizáltuk, majd olyan gyors volt a kollekcióbővülés, hogy felhagytunk ezekkel. Folyamatosan abban az állapotban tartasz bennünket, hogy megérteted magad valahogy. Ugye eleinte volt a hangok nélkül, majd egy-egy szavacskával kiegészítve, majd jöttek a szótaghiányos szavak ("elfejtetted"-elfelejtetted, E(l)zabet-Elizabet), azután a szótag- vagy betűkeverős szavak (pakané-kanapé, kütör-tükör), vagy esetleg ezek keveréke (szegümem-szemüvegem). Van pár szó, melyeket kiválóan alkalmazol, ezek: a "lécci", és a "köszi". Sok felnőtt vehetne példát ezen szavak használatáról tőled! Én pedig sokszor ugrok, amikor azt hallom, hogy "Apuci, lécci!", hiszen ilyen gyönyörűséges kérésre, hogyan is lehetne nemet mondani?! A "mindenttudniakarok" életfázisodból adódóan mostanában nagyon menő szavak lettek: a "mijé?", a "mijez?", az "azmiaz?". Illetve az ezekre kapott válaszok konstatálására, tudomásul vételére adott: "Ja!", "Uhhh!", "Ohhh" válaszok. És hát egy ilyen felsorolásból nem maradhatnak ki az aranyköpések sem:
- "átyó nem mé mammam" - A bátyó nem kér többet enni.
- "Hess!" a Masninak (kutyuskánknak) vagy a babáknak, míg a légynek: "mennyinnen!"
- "kompember" - pókember
- "kompa"-konyha
- "Bátyó, én beszélek anyával! Nekem barátom anyám, neked apád!"
received_131401902239265.jpegAzt hiszem ezekből is leszűrhető, hogy csendesebb volt a világ, míg nem beszéltél. Számunkra biztosan. De még az oviban is egyre többször halljuk, hogy milyen sokat beszélsz már óvónénikkel is. Már-már túl sokat, míg azelőtt folyton csak azt hallottuk, hogy még mindig nem tettél semmiféle kinyilatkoztatást feléjük, addig mostanra már olyankor is csevegsz, ha nem feltétlen kellene. 
Ugyan én egyke vagyok, de azt gondolom, hogy fantasztikus tesók vagytok a Bátyóval, ahogy szeretitek egymást, ahogy óvjátok, véditek a másikat.
20211213_041620.jpgIgen Te is védelmére kelsz a tesódnak, ha épp ő van "nevelés" alatt. A Misu nagyon sokszor tanít téged egy-egy új szóra, ilyenkor együtt büszkélkedtek az elsajátított "tudománnyal", bár szégyenlősséged okán erős késztetésre szorulsz a tesó által. Egyik nap azonban szaladtál felém, hangosan kiabálva, hogy SZEJETEK! Mögötted a Bátyus büszke tekintetével kísérve. Nem csak ő volt büszke! Nekem sem az allergiától lett könnyes a szemem sarka hirtelen. Aztán Te, pici lány -miután bezsebelted a viszontszeretésből adódó öleléseket és puszihalmokat-, látva és érezve a reakciónkat, egész este "szejetek"-eztél". Mely érzést sosem szeretném feledni, sőt azt szeretném, ha Te sem felednéd, sem irányomban, sem anya, sem a bátyó irányába. Sőt sose féld kimondani! Én a sem félek leírni (sem): SZERETLEK!!!
                      Apa
received_191357785499095_1.jpeg

Szárnyalj csak, szárnyalj!

Szégyellem is magam, meg nem is. Szégyellem, mert az idejét sem tudom mikor jelentkeztem utoljára legkisebb családtagunkról. Nem azért, mert nem lehetett volna mit írni, miről beszámolni, egyszerűen csak nem jött az ihlet. Többször ideültem a gép elé, de valahogy nem klimpíroztak az ujjaim, úgy ahogy szerettem volna. Persze az ujjaimnak kutya bajuk, nekem is azzal volt gondom, amivel a halaknak is (fejétől bűzlik). Valahogy nem voltam összeszedett, ahogy anya szokta mondani: én sosem a jelenben élek, nem élem meg a pillanatokat, mindig máshol járok. Mivel mindennek van alapja, nem is vitázom vele, és ekképp éreztem minden klaviatúra "simogatás" közben is. Aztán már annyi idő telt el, és annyi esemény történt, hogy nem tudtam hogyan is kezdjek újra neki. Most azonban elhessegetek minden kétséget, kételyt, eltérítő gondolatot és képernyőre vetem az elmúlt hosszú idő -ez esetben természetesen csak a nagyja- eseményeit. Az elmúlt év amúgy is furcsa egy év volt. Hess 2020!!! Itt az új év, kezdjük, hát mi is frissült lendülettel a 2021-es évet!
received_2425064091123326.jpegMost jöhetne a "hol is kezdjem?", de ez nem lehet kérdés ennyi idő után: a beszéd fejlődése az elsődleges, hiszen az utolsó bejegyzéseimben gyakran feszegettem e témát. Az azóta eltelt majd fél év után a kedves olvasó joggal gondolhatja azt, hogy ez már nem lehet kérdés, illetve csak annyira, hogy mennyire lett cserfes a leány. Nos, jelentem: nagyon. Nagyon. Ám csak velünk és azt is minimum szókészlettel. Ha nevezhetem ezt egyáltalán készletnek. Mert bizony elég minimális és elég hiányosak a szavak, ugyanis abból a kevés kimondott és többé-kevésbé jó használt szócskából is hiányzik egy vagy akár több betű. Álljon itt egy gyors felsorolása használt szavakból, szókezdeményekből, ami hirtelen eszembe jut, és ezzel tudjuk is le ezt a dumatémát:
anya, "átyó" (bátyó), apa, apuci (legnagyobb örömömre, főleg úgy, hogy anyuci nincs), "épí" (játszani-az építős játékokból adódóan, minden "játszásdinak" ez lett az összefoglaló neve,
"mámm" (cumi), "mám-mám" (enni, inni), "bau-bau" (kutya, masni - és minden masni (az ajándékon, a cipőn, de még a bugyiján találhatók is, mivel a kutyusunk neve Masni), szia, "háccia" (hát szia!), "écci" (légy szives), "pó" (pók), "pújj" (kaka), "epü" (repülő), "abda" (labda), "hejjó"(helló), "ejéém" (enyém, én), ájjj! (állj!), és a különböző indulatszavak: hej, hahó, jajj.
Több "'projekt" kezdődött, végződött, vagy inkább véltük, akartuk vélni befejezettnek. Ilyen utóbbi a "pelus elhagyás-bilizés-WCzés-szobatisztaság" projekt. Anyának igaza lett! Nyáron nagyon könnyű volt elhagyni a pelenkát. A kertben töltött sok idő alatt pici lányunk megtanult gugyulva pisilni, kakilni; így a kutyáé mellett az övéit is szedegethettük. Mondjuk ő legalább szólt, büszkén mutatva teljesítményét. Innen a következő lépés a bilizés lett volna, de az nálunk valahogy kimaradt. Mi próbáltuk ugyan, még a bátyó segítségét is kérve a bilihasználat prezentálására, de a tervezet ezen része törlésre került. Pici lányunk rögtön a WC-t hódította meg. A szó szinte legszorosabb értelmében, mivel számára a magasságot és a szélességet is le kellett győzni. Mivel nem volt hajlandó a szűkítőt sem igénybe venni, így ő rögtön gigászi terpeszben egyensúlyozott alvégi munkái közben. Mostanra ugyan már megszoktuk, de nem merném azt mondani, hogy ez nem volt eleinte vicces látvány. Igazándiból különösebb erőfeszítés nélkül sikerült tehát elhagynunk a pelust, már csak éjszakára használjuk, vagy hosszabb távollétek esetén. Ám amiért mégis befejezetlennek tűnik e feladat, az az utóbbi pár nap sikertelensége: rendre elfelejt szólni, vagy kimenni, így a bugyik, nadrágok sűrűbben áznak el a megszokottnál. Ebben lehet, hogy a bölcsőde alkalmazottai is ludasak kicsit, mivel ők előszeretettel ruházták fel az általunk már nem igazán preferált "ruhadarabbal" - gondolom a saját dolguk megkönnyítése érdekében. Ugyan mostanra már ott is sikerült megszabadulni e nemkívánatos segédeszköztől, de úgy vélem, hogy csöppségünket azért összezavarta, a mikor lehet elengedni, s mikor nem. 
Nem akarok elsiklani a bölcsőde mellett ennyivel, hiszen ez is óriási dolog. Október elejétől látogatja picinyünk eme intézményt, kezdve a pár órás beszoktatással anyával, folytatva anyától való elszakítással, majd már az egyedül ott alvással.
received_368791531149878.jpeg Tulajdonképpen őrült hisztikről, óriás sírógörcsökről nem tudok beszámolni. Egy szóval olyan "Mandusosnak" tudnám nevezni beszokást. A kezdeti "megértős" periódustól eltekintve -míg felfogta, hogy mi is történik vele, körülötte, hogy nem hagytuk el, hogy anya igenis mindig megy érte-, minden olyan rá jellemző módon zajlik. Míg anyával elmennek, átöltöznek, bejutnak a terembe, addig minden olyan otthonosan, nekünk természetesen történik, majd miután "leadásra kerül", a lánykánk el van magában, szótlanul, a többiektől általában kellő távolságban.
fb_img_1606918378919.jpgreceived_1681335052039173.jpeg
A reájuk felügyelők el sem akarják hinni, hogy ez a kislány mond bármilyen szót is, mi pedig hiába próbáljuk elhitetni velük, amíg Manda ezt be nem bizonyítja, addig kételkednek szavunkban. Kíváncsi vagyok, hogy mikorra fog csöppségünk szocializálódni, főleg most a téli szünet után, amíg újra elszokott az intézmény falaitól, a "pajtásoktól". Eddigi beilleszkedését nem különösen könnyítette a bölcsi sem, mivel kétszer költöztek teremről teremre, vontak össze csoportokat, szerezve ezzel új dadusokat is, felújítások miatt Mire lányunk megszokott volna valamit, akkor hirtelen minden megváltozott. Reméljük hamarosan ott is visszaáll az eredeti terv és rend, hogy ez a lányka se parázva menjen nap, mint nap, és anya is nyugodtabban vihesse, hozhassa.
Van még egy projekt, amiről be kell számolnom, bár nem túl lelkesen, de mivel ez is hozzánk tartozik, és a blogjaim sosem voltak az önmagunk fényezés eszközei, illetve csak show a világnak, így a kudarcainkról ugyanúgy beszámolok. Amiben elbuktunk az az önálló szobába szoktatás. De nemhogy ez nem sikerült, de még a saját ágyba való szoktatás ott a mi ágyunk körül. Már ezen a fórumon is beszámoltam, hogy tettünk rá kísérleteket, de főhősünk még mindig közöttünk piheni ki fáradalmainkat, egyre inkább megnehezítve ezt nekünk. Növekedésével, nem kimondottan nyugodt, már-már cséphadaró típusú alvásával vív ki egyre nagyobb területet ágyunkban, okoz számunkra egyre több álmatlan percet, órát éjszakánként. 
20200802_094048.jpgHa már a negatívumoknál tartunk, akkor azt is meg kell, hogy említsem, hogy Dunduska, még mindig nagyon anyás. És ez nem csak az én szempontomból negatívum! Még anya is így gondolja, hiszen elég nehéz így a leválás. Nemcsak a bölcsibe, hanem otthon is. A legtöbb dolog csak anyával jó, vagy csak vele végezhető, ő az a ki nem tud nyugodtan főzni, enni, alkotni, "létezni", csak ha hercegnőnk nincs odahaza. A képzeletbeli szoknya, mely alól nehéz kibújni, azonban féltékenységet is szül. Mostanra enyhült ugyan, ami a tudatos keménységünknek köszönhető, de volt idő, hogy anya kezét sem volt szabad megfogni, másnak ölelgetn, ne adj' isten puszilkodni meg aztán végképp. Azonnal közénk állt, és eltaszított anya mellől, tudtomra (vagy a bátyóéra) adva, hogy az a nőszemély bizony csak az övé.
Egyébként nem csak ez a tulajdonsága annyira nőies, hanem egyre inkább érezni, vagyis én férfi szemmel érzem úgy, hogy ez a gyermek bizony igazi nő, és most nem a felnőttségére utalok, hanem a természetére, melynek egyértelmű jelei: 
- az akaratosság: ha valamit a fejébe vesz, attól biza nehéz eltéríteni, sokszor igen keményen fel kell már lépnünk, hogy bebizonyítsuk, hogy nem minden a kiskirálylány óhajai szerint működik.
- a reakciói: a ne!, a nem!, vagy az egy ujjal való fenyegetés (ami csak eleinte volt mókás számunkra) már-már természetes eszközei Babócának. Itt-ott akár hisztiig menő az elképzeléseinek vagy inkább az akarnokságának a jelei. 
- az öltözködés: már ki tudja választani, mit akar felvenni, és még ha szülői szemmel (főleg anyáéival) nem is a legtökéletesebb az összhang a ruhadarabok között, vagy nem az időjárásnak leginkább megfelelő, ő akkor is azt szeretné magára ölteni.
Sőt képes rögtönzött divatbemutatót is tartani, ha véletlenül több rucihoz hozzáfér. A fésülködéshez, és a szépítkezéshez is van türelme, ami ugye férfiúi szemmel egészen hihetetlen. A tükörben való gyönyörködés is egyértelmű része az öltözködésnek. 
Most még ugyan csak pici lány, aki bontogatja saját szárnyait, és akiből később kishölgy, majd felnőtt nő is válik. Bár azokat a szárnyakat mi adtuk neki, azokat díszítgetjük is a magunk módján, de próbáljuk a túl élénk színhasználatot egyelőre visszafogni, vigyázzuk nehogy letörjék azokat a szárnyakat, és a fejlődés, a felnőtté érés végén is megmaradjon olyan angyalnak, amilyen most is!
received_351160826128142.jpeg

Égi karantén

Az utóbbi beszámolóim többnyire tényszerűek voltak, hogy éppen mi történt a kislányunkkal vagy általa velünk, hogy hol tart a fejlődésben, de kevésbé szűrődhetett ki belőle a rajongáson kívüli más érzelem. Attól tartok jelen írás inkább lesz lelkizős, mint történéseken alapuló. Hogy miért? Mert tele vagyok érzelmekkel, amiken folyton kattognak a fogaskerekek a fejemben. Van úgy hogy történik valami, ami magasabb fordulatszámra kapcsolja az említett kerekeket. Rájön az ember, hogy az élet véges, és lehet akár rövidebb is, mint szeretnénk.
Az elmúlt koronavírusos időszak sokat adott, és sokat elvett. Azt hiszem ezzel mindenki egyetért. Amit adhatott, az a szűk családok összekovácsolása, az abszolút egymásra utaltság, megbecsülni a másikat, másikakat. Bár ebbe beletartozhat az is, hogy az egyik a másika agyára megy. És szerintem nem szégyen ezt bevallani, hiszen ez időszak alatt nem volt lehetőség másokkal találkozni, nem értek senkit másfajta, külső impulzusok. Ami szerintem mindenkinek hiányzott. Én, a magam részéről ki merem jelenteni, hogy a koronavírus egy kapcsolatölő vírus volt. Jómagam a sok külföldi tartózkodás alatt, megtanultam, hogy sok ember, ismerős, barát lemorzsolódik, csak a legigazabbak maradnak meg. De ez a karantén még azt a keveset is leredukálta a minimumra, vagy még inkább a zéróra. Így a család jelentősége még inkább felértékelődött. 
Amúgy is nehezen élem meg az év közepeket, a nyarak derekát -haláluk évfordulói, születésnapok, hazássági évfordulójuk mind ekkor vannak-, de most különösképp megszenvedem, hogy nem tudom elmesélni ami a szívem nyomja, az örömeimet, az életünk kisebb-nagyobb történéseit. Mindig elképzelem, hogy mint segítenének a nevelésben (még ha itt-ott bosszantana is), hogy milyen örömmel vigyáznának a két lurkóra (ezzel is felmentve minket néha a non-stop készenlét alól), hogy mily büszkék lennének a bátyó okosságára (amit nem a kiváló bizije alapján merek csak kijelenteni), hogy mennyire örvendenének a pici lányunk minden apró mozzanatának, szeretetének, gügyögésének, bárminek. De nem tehetik. Én meg nem tudom megosztani velük...
Amikor az "almás" Papa elment, megígértem, hogy elmesélek attól majd neki mindent és hogy az unokájában sem hagyom veszni az emlékeket. (Nos, igyekszem Papa. Remélem jól csinálom.) De hogy tudjam ez utóbbit megadni Mandusunknak, ha őneki meg sem adatott, hogy megismerhesse apai nagyszüleit? Ezt csak én tudhatom megadni, majd hogy ezen ági felmenőkről mesélhessek. Ha megélem, hogy olyankor mesélhessek a most még pici lánynak, amikor esetleg érdekli és leraktározhasson belőlük valamit, akkor feltétlen megteszem. Annak idején főleg nekik kezdtem el írni a Misu blogját, hogy elmondhassam a Mamáéknak, az akkor még "egyszem kisunokájuk" fejlődéstörténetét, hogy ne maradjanak le semmilyen pillanatról sem, se  jóról, se rosszról, hogy tudják mi történik a velünk még ha olyan is távol voltunk egymástól.

Aztán mire hazaköltöztünk, ők még messzebb költöztek. Emiatt sokáig éreztem azt, hogy minek írogatok én. De főleg kinek...? Anya mondta, hogy ne adjam fel, hisz ha más nem majd magunknak jó lesz, de főleg a címadó szereplők majd felnőtt korukban élvezettel olvashatják gyerekkoruk históriáját. Ami igaz, de mégis hiányzott valami, amíg egyszer csak azon nem kaptam magam, hogy úgy írom az irományokat, mintha a anyuéknak mesélném. Lehet, hogy valóban nekik mesélem, csak le kell írnom, hogy ki is jöjjön belőlem. Így aztán el tudom regélni pici családunkkal történt eseményeket, örömeinket, gondjainkat, hogy milyen két gyönyörűséggel áldott meg minket a sors. 
20200515_191928.jpg

Három első

Ismét sok idő telt el az előző írásom óta, ám ez a hosszú időszak nem telt tétlenül a "kiccsaládunknak". Két nagy fába vágtuk a fejszénket gyereknevelés, -szoktatás ügyében, míg egy harmadik csak úgy alakult. Meg kell valljam, hogy egyik "fa" sem kicsi, sőt egy közülük igen vaskos, olyannyira, hogy itt-ott beletörni látszik a "fejszénk". Ha azt gondolja a kedves olvasó, hogy beszélni tanítjuk, akkor akkorát nem téved, de ez olyan feladat, ami már rég elkezdődött, és a haladás sebességéből ítélve, még sokáig is fog tartani, mivel Mandus még mindig nem az "emberi" kommunikáció eszközeit preferálja. Ebből kiderülhet, hogy nem erről kívánok beszámolni.
105387362_200474557922644_151560492386409667_n.jpgAz első számú projekt a külön altatás. Épp hogy csak levettem legutóbb a kezeim a klaviatúráról, anya máris előállt az ötlettel, hogy mi lenne ha főhősünket átszoktatnánk a saját szobájába legalább az altatások idejére. Örültem az ideának, mivel pici lányunk nem az az "elájulok és alszok reggelig mozdulatlanul" típus. Sőt! A tengelye körül bármilyen irányba meg tud fordulni, és még a tengelyéből is ki tud pörögni. Így nálunk az együtt alvások alatt nem csak a klasszikus H betűt tudtuk megformálni éjszakánként, hanem már-már a Laokoón-csoportra kezdtünk hasonlítani. Ezeket az élményeket megszüntetendő vágtunk bele a leválasztás első számú feladatába. Kezdődött egy saját szoba átrendezéssel, ami már nem egy csecsemő képére van formálva, hanem egy két éves "nagylány" igényeihez van szabva. Miután ez pár nap alatt elkészült, következhetett a küldetés igazi és egyben kemény része: az önálló alvás. Az altatásnak megvolt a maga procedúrája, miszerint anya a bátyó és egy-egy mese segítségével igyekezett álomba szenderíteni a legkisebb családtagot. A tesó olvasott, anya "simizett" és jelenlétével nyugtatott. A fekhely a kisasszonynak nem volt szokatlan- hiszen az ágyunk mellett volt az ő kiságya-, ám gödrösre kifeküdt sem, mivel oda csak pár órára jutott álmában, majd ébredése után átmászott közénk. A helyzet kísértetiesen hasonló jelenleg is. Ugyanis kislánykánk annyira nem szeret az ágyában egyedül nyugovóra térni és ott álmodni a legszebb álmait, hogy mikor már meghallja, hogy megyünk aludni, azonnali sírásban tör ki. Ezt elkerülendő már velünk tér nyugovóra, majd mikor már elég mélyen szundikál, akkor anya átviszi a saját szobájába, a saját ágyába. Majd olyan hajnali 3-4 óra magasságában lehet felfigyelni topogó talpacskák neszére az éjszaka csendjében, amikor is Dunduska költözik vissza a helyéről az általa magáénak hitt helyére. A költözés szót nem véletlenül írtam, ugyanis van, hogy csak két fordulóban tudja elhozni és közénk dobni az alváshoz elengedhetetlennek vélt kellékeket, mint például: 2-3 baba, paplan, két pléd, cumi, cumisüveg, a "szottyos" kispárna. Ha véletlenül a totyogásra valamelyikünk nem is ébredne fel, akkor arra biztosan, hogy egy Luci baba, vagy egy cumisüveg vagy valami fejen találja álmai közepette. Úgy érzem ebben a feladatban még nem értünk el hatalmas sikereket, főleg úgy, hogy az utóbbi időben már anya sem mindig viszi át a kiságyába, így legtöbbször végig nálunk tölti az éjeket.
Ellentétben a másik projekttel, amivel úgy érzem jobban haladunk. Ez pedig a bilizés. Bár meg kell valljam, hogy as szobatisztaságra való szoktatás eleinte jelentett inkább "szobapiszkítást". Anya egész téli, tavaszi időszakban mondogatta, hogy a nyári időjárás lesz a miénk a biliztetést illetően, és a jelek szerint igaza s lesz/lett. Ugyanis ilyenkor nem kell kismillió ruhából kibontani magát gyönyörűségünknek, hanem csak egy szoknyafelhajtással huppanhat a WC-t helyettesítő céleszközre. Eleinte csak az udvaron volt hősünk pelus nélkül, ahol a tesó hathatós segítségével tanult meg először állva (teljes láblevizelés mellett), majd guggolva pisilni (és/vagy a nagyobb dolgot is intézni).
106604977_1380358129021360_2735586710152480176_n.jpgÍgy a kutyusunk által már erősen foltosított "gyepszőnyeget" további gyérítés követte. Miután a kinti magán való könnyítés elég jól ment, így egyre többször élvezhette a pelenka nélküli szabadságot a házban is. Ám a képlet hasonló volt, mint odakinn, azaz amikor jött az inger, akkor jött a aranyeső is. Beletelt némi időbe és extra foltszerű takarításba, mire kislányunk (ismét csak a bátyó segítségével) rálelt a bilibe való pisilés örömeire. Vagyis inkább a család örömét látva és dicséretét (hatalmas tapsviharokat, és ujjongásokat) bezsebelve könyvelhette el magában, hogy ez jó dolog, amit, ahogy és ahova csinál. A kezdetek óta eljutottunk oda, hogy szól, ha menni kell, de az utóbbi pár napban már maga is megy és elvégzi a kis dolgát. A nagy még a pelusban landol, azt még tanulnia, és tanítanunk kell. 
A harmadik kihívás nem vol tervezett, de a bővebb család látván anya karanténbéli amortizálódását sietett a segítségére és vállalták el a két gyermekünk egy-két éjszakára való felügyeletét. Ami nekünk, és főleg anyának nagyon jót tett. Ám aggodalommal is eltöltött minket, hiszen a pici szépség most először töltött nélkülünk ennyi időt és főleg ezek voltak az első tőlünk külön töltött éjszakái. Bár aggódni nem aggódtunk, azért volt bennünk némi félsz, hogy hogyan viseli csöppségünk távollétünket. Nem is annyira a nagyszülőknél,
20200523_163516.jpg105076679_747296196103233_4938188918821886138_n.jpghanem az keresztszülőknél, unokatesóéknál töltött éjszaka volt az, ami miatt nyugtalankodtunk kicsit, hiszen velük eddig csak ritkán találkozott, és akkor is csak egy-két órára. Ilyenkor is mindig el kellett teljen egy kis idő, mire feloldódott az "idegenek" között. Mint megtudtuk ezt az akadályt is legyűrte, csakúgy, mint eddig minden mást is. 104766635_2710512752551881_2877775142047603281_n.jpg104774022_577178646517685_5049462026314276889_n.jpg104891922_918523841994338_6459241710510795082_n.jpg105626942_3145101802243591_2098734451585482774_n.jpgSemmi gond nem volt vele, bár ebben, minden bizonnyal szerető testvérének jelenléte is nagyban hozzájárult. Mi, de főleg anya pedig fellélegezhettünk egy pár órára, napra. (Köszönet érte a család minden tagjának!) Azt természetesen nem állíthatom, hogy nem gondoltunk arra, hogy mi történhet náluk, mi lehet a kicsinyeinkkel, mert igen sokat emlegettük őket. Üres volt ház, zajmentes, nem hallottuk a lábacskái csattogását, nyavalygását, vagy épp a hahotázásukat. Ha elraktunk valamit a helyére az egy napig ott is volt. Mikor hazahoztuk őket, Mandus azonnal belevetette magát a hétköznapokba. Azonnal szétpakolt, játszott, rosszalkodott, bújt hozzánk, stb.
106121778_277053023379283_1660516317364177981_n.jpgAnya a kanapén ülve, kissé elszörnyedve az azonnali "kupin" és csodálóan tekintve e szépségekre, meg is állapította, hogy így van ez rendjén, ez hiányzott a néma házból. Bár a ház ugyanaz volt, mégis hiányzott belőle az élet. Az élet, melyet ez a két csodaszép gyermek tud beletölteni a falak közé, a mindennapjainkba, a mi életünkbe, a lelkünkbe, a szívünkbe.
75388190_3919502021453226_7692880437896580304_n.jpg

Kettő

Milyen sok idő telt el. És most nem az előző jelentkezésem óta eltelt időre gondolok (bár tehetném, de emiatt már nem is exkuzálom magam), hanem az utóbbi két évre. Két azaz kettő év. Ennyi telt el, mióta megszületett a címadó gyönyörűség. Két év. Nem is gondolnánk mennyi-mennyi minden fér ebbe bele. Sokszor egy-egy felnőtt életében két év szinte semmi, elrepül, élve a napokat, heteket, hónapokat, visszatekintve alig hoz újat a sors. Ám egy ilyen apró teremtés esetében óriási ez a szakasz. Az élet elindul, beragyogva a szülők, a tesó és a család mindennapjait. És valóban minden napot, hisz valóban minden egyes nap tartogat valami újat. Ezekről szoktam itt beszámolni. Ha nem is minden újról, és nem is napi bontásban, de igyekszem azokat az eseményeket, jellemzőket összefoglalni, amik nagyobb mérföldkövek akár a gyermek, akár a mi (a család) életünkben, vagy csak jobban belém égett, vagy többet foglalkoztat. Most sem kívánom összefoglalni az elmúlt kettő esztendőt, csak szemezgetnék az utóbbi időszak fontosabbnak ítélt fejleményeiről.
received_262564644921509.jpegAnnyiból muszáj említést tennem a koronavírus okozta karanténról, hogy ez milyen hatással volt picinyünkre/ránk. Azt hiszem legfőképp anya élete változott meg, hiszen amennyire lehet ő igyekszik tartani a legkisebb gyermekünk napirendjét, ám a nagyobbikat érintő iskola hiánya, illetve az azt felváltó "hómszkúl" sokkal több idejét veszi el, mint azt bármelyikünk hitte volna. Ebből adódóan sokkal többet kell "tanárnéniskednie", mint "dadusoznia" vagy csak egyszerűen anyának lennie. A bátyó itthonléte, különösen eleinte, megzavarta Mandus életét is, hiszen nem minden volt/van úgy, ahogy annak idején megszokta. Mostanra szerintem már belerázódott, ám sejtésem szerint nagy érvágás lesz majd, ha újraindul a suli. Ismét megszokni a kettes "magányt". Mivel én ugyanúgy -ha nem többet- dolgozhatok, így nekem csak a bátyóval kettesben töltött, beszélgetős idő marad ki, míg isibe mentünk, jöttünk. Azért jó, hogy ezt a járvány okozta elzártságot már a kertes házunkban élhettük meg és nem a panelban, hiszen így a lurkók kinn, az udvaron tudják élvezni a "szabadságot". Lehet sokat homokozni, hintázni,20200426_130643_2.jpglabdázni vagy teszem éppen azt, akkor saralni.
20200428_194622_2.jpgMeg persze kontroll nélkül kiabálni, mert Dunduskánk úgy örvend a kimenőnek, hogy még talán a huszadik szomszéd is hallja, hogy "kiccsaládunk" legapróbb tagja a szabadban van. 
A tesóval töltött több idő össze is kovácsolta őket, ám érthető módon a vita is több közöttük (és lehet, a szülőkkel is). Megvívják a maguk a harcait: a bátyó sem kíméli a picit, de a kicsi sem a nagy testvért, de ugyanúgy egymás védelmére is kelnek, ha épp a másik részesül anyai vagy atyai dorgálásban. Vagy ha nem sikerült megóvni a szidalmaktól a másikat, akkor jóságos természetükből adódóan egymást meg is vigasztalják.
20200427_192435.jpgAz természetes, hogy a bátyó tud "durcázni", mérgelődni, de hogy picinyünk is "be tudja vágni a durcát", vagy épp elszégyellni magát ilyen idősen -vagyis épp ilyen fiatalon- az még minket, szülőket is meglep néha. Sőt fegyelmez is, rendre utasít bárkit: anyát, bátyót, apát, kutyusunkat. 
received_239325947093412.jpegA pici mutatóujját felemelve, hangos "ááá"-val és olyan nézéssel fedd meg minket, hogy azonnal haptákba vágjuk magunkat, persze egy félmosoly kíséretében. 
Egyelőre csak ilyen eszközei vannak pici lányunknak, mert a beszéd még mindig nem az erőssége. Vannak szavai, melyek jönnek, majd el is tűnnek, ilyen volt a szia, azaz "cccia", mindig így üdvözölt, majd egyszer csak már nem, vagy az "aja" (anya), de ez a szó is elszállt. Van azonban "gye'ee!" (gyere!), van "bá" (bátyó) és van "a-ppa" (apa), mostanság nem egyszer anya is "a-ppa". Mindent ki tud fejezni szavak nélkül. A "gye'ee" mellé tartozik egy lábkitámasztás, egy fejbiccentés, és egy hívó mozdulat a kezeivel. Olyan gesztusai vannak néha, melyekkel minket is igencsak meg tud lepni. 
Gondolom érzékelhető, hogy ez az apró lélek milyen -hogy ne írjak csúnyát, mondjuk azt, hogy- talpraesett. Ő azért sokkal erősebb egyéniség, mint a bátyja volt, sőt megkockáztatom, hogy még jelenkori bátyónál is. Időnként szoktuk anyával beszélni, hogy lesz gondunk véle. Anya azzal is magyarázza ezt, hogy második gyermek, így  a bátyót is "le kell győznie", nemcsak szülő-gyerek párharcokat kell megvívnia. Valószínűleg mi is helyenként másképp viselkedünk, mint amikor még "szüzek" voltunk szülőként, igyekszünk a hibáinkból tanulni és itt-ott keményebbnek, következetesebbeknek lenni vele, mint voltunk anno a tesóval. Ő is teljesen más karakter. mint a bátyus volt annak idején, ő mindent bekap, mindent kipróbál, mindent megvizsgál. Nem mindig csak a kíváncsiságból adódóan, ahogy tette azt a tesó ilyen idősen, hanem erőszakosan, sokszor azt gondolom, hogy minket "tesztelve", mi az ami még belefér. Ő sokkal többet rosszalkodik, igencsak feszegeti a határokat, a határainkat.
received_191357785499095.jpegAzért ne higgye azt a kedves olvasó, hogy csak a gond van ezzel a pici lánnyal. Mert összességében egy nagyon jó kedélyű "kiscsaj". Szinte minden zenére "táncra" perdül, rázza a popóját, lábait teszi ide-oda, kezeivel mutatja a ritmust. Ha nincs oka "zsörtölődni", akkor mindig mosolyog. Őszintén. Minket is ezáltal jobb kedvre derítve. Az egyik kedvencem, ahogy "pá-ppppá"-zik mikor megyek, integet a kis kacsóival egyet. Ám a legjobban azt szeretem, ahogy szalad elém, ha megérkezem a munkából, feltett, széttárt karokkal, tele vigyorral, majd miután felkaptam, nyomja a cuppanásmentes pusziját. Vagy ha csak úgy magától odabújik, éreztetve szeretetét, marad egy pár pillanatig majd megy tovább a "dolgára". Vagy ahogy tud örülni egy-egy apróságnak, legyen az egy jó falat, egy lufi, egy tavaszi hóesés,
received_216260099687702.jpegvagy bármi. Ilyenkor teli szájjal nevet, majd hangos rácsodálkozós Ó hang kíséretében fejezi ki boldogságát.
Szívmelengető pillanatok ezek. És mennyi ehhez hasonló ér minket és bízom benne, hogy őt is nap, mint nap. Mennyi élménnyel gazdagodtunk ezalatt a két év alatt, és remélhetőleg még fogunk is az elkövetkező sok együtt töltött évben. Most mindenesetre örvendünk az utóbbi kettőnek, hogy együtt lehetünk, hogy egymást szeretve ünnepelhetjük a születésnapját e csöppségnek. 
Isten éltessen sokáig pici lány, KISLÁNYOM!!!!

Lányos apává válni

Ismét sok idő telt el, mióta utoljára írtam gyönyörűségünkről. Így aztán nem meglepő, hogy rengeteg mindenről tudnék beszámolni, de abban is biztos vagyok, hogy megannyi minden fog kimaradni. Vagy azért, mert már el is felejtettem, hogy megtörtént, vagy mert akkori jelentősége mára már eltörpül. Természetesen célom, hogy minél több mindenről számoljak be, legyen az újdonság, fejlődés, vagy épp fejtörést okozó gond.
img_8628.JPGKezdjük rögtön egy olyan dologgal, amiben éppen nem történt sok előrelépés. Ez pedig a beszéd. Azt azért hozzáteszem, hogy nem nyugtalanít ennyire, mint ahányszor beszámolok róla, de feltétlen meg kell említenem, hogy Mandusunk még mindig nem mond hosszú monológokat. Rövideket sem. Szinte semmit. Szinte!!! Ám már háromszor kimondta, hogy apa (ez volt az első szó is, amit érthetően, akarattal kimondott - nem kis büszkeségemre), anya (ezt én magam még nem hallottam, de elhiszem a "kiccsalád" többi részének). Ezen kívül vannak szókezdeményei, melyeket helyesen, mindig ugyanarra és ugyanazzal a jelentéssel használ a mi kisebbik szemünk fénye. Ilyenek a bá (bátyó), ba (baba), pa (paci), nnni (inni). Ezeket hallva, azt gondolom, hogy nem vagyunk már messze attól, hogy szavakban is kifejezze mindazt, amit szeretne velünk megosztani, tudtunkra adni. 
Mert bizony most is, szavak nélkül is jelzi, ha szeretne valamit. ha véletlen úgy adódna, hogy nem kell rá koncentrálni, mert úgy érezzük, hogy minden és mindenki biztonságban van - ami mostanában elég ritka-,
received_2668278893203791.jpeg20191219_131227.jpgakkor odajön megütögeti a lábunkat, vagy megfogja a kezünket. Előbbi esetben először egy ujjal, majd kettővel (mutató- és kisujj) együtt, és ha ne adj' isten még mindig nem rá figyelünk, akkor jön a tenyérrel ütögetés. A másik variáció esetében pedig megfogja egyik ujjunkat, és megrántja azt, jelezvén, hogy kövessük, majd elöl haladva elvezet minket az adott helyre. Gyakori ilyen célállomás az édességes fiók. 
img_7927.JPGMert az bizony annyi rengeteg kincset rejt. Nem mintha panaszkodhatnánk, hogy nem eszik rendesen. Ugyanis még mindig mindent megeszik. Ha nem, az is csak azért van, mert jóllakottság érzete az egeket súrolja. Ilyen esetekben többnyire csak az igazán jó falatok vagy a feltétek fogynak el egy-egy étekről (pl. vaj a zsemléről, lekvár a palacsintáról). Bár egész nap képes falatozgatni, de ha a főétkezésről van szó, akkor önállóan felül a székére, fogja a kanalát vagy a villáját, és azokkal tömi befelé ügyesen a falatkákat. Mivel már legalább 10 foga kibújt, így ezeket már szépen el is tudja rágni. 
20191115_191159.jpgreceived_2174705546159456.jpegreceived_1184547755268275.jpegÉrzéseit, ha még beszéddel nem is, de már kiválóan ki tudja kifejezni . Az "állathangutánzós" tanulásból legjobban az oroszlánét sajátította el pici gyermekünk, olyannyira, hogy most már nem csak a gyakorlások alkalmával mutogatja "oroszlánkörmeit". Lehet sejteni, hogy nem elégedettségét fejezi ki ily módon. Mint ahogy azzal sem, ahogy "durcázik". Valóban, ahogy egy felnőtt is tud, úgy áll meg, szegi le fejét és merevedik meg. Eme -akár hosszú percekig tartó-  mozdulatlanságban csak a szeme sarkából les, hogy miként reagálunk mi, a körülötte lévők. 
img_8528.jpgNem tudom, hogy ezeket kitől tanulja, mert még a bátyó sem csinál ilyet, de még hasonlót sem. Pedig ő bizony igen nagy hatással van kishúga viselkedésére, cselekvéseire, mozdulataira. A tőlünk lesett dolgokat is leutánozza, de a bátyja az igazi "példakép".
20200118_153057.jpgHa ő csinál valami új dolgot, akkor várhatóan pár másodpercen belül meg fog ismétlődni az a mozdulatsor, kicsiben, esetleg kissé sutábban. Legyen az bármilyen tevékenység, evés, közös játék, fogócska, tánc, párnacsata, vagy épp birkózás. Ha valaki esetleg felkapta az utóbbin a fejét, hogy miért birkózik egy 17 és fél hónapos kislány, akkor el kell, hogy áruljam, azért, mert ezt látja maga körül. Nem azért, mert ilyen agresszív család lennénk, hanem mert szinte minden nap van egy "birkómeccsünk" a kisfiammal, ami egy kis feszültséglevezető a gyereknek, apának pedig jó lehetőség hol a győzelem ízét, hol a vereség érzését megismertetni a fiával. Mivel a pici lányka látja ezeket a "véres" küzdelmeket, így ő is igyekszik beszállni a "harcba". Ilyenkor a bátyó is visszavesz a lendületből és az erőből, és úgy folytatja, hogy a húginak nehogy baja essen. Ha a csöppség is beáll, akkor többnyire a tesó oldalán, így a túlerőt kihasználva már könnyen győzik le apjukat.
De nem csak a mérgét vagy a harci kedvét tudja főhősünk kifejezni, hanem szeretetét is. Mikor megjön a bátyó a suliból, akkor fülig érő szájjal fogadja, majd "ki sem bújik a fenekéből". Ha pedig én jövök meg a munkából, akkor tárt karokkal szalad felém, hogy vegyem fel, puszilgassam meg, ölelgessük egymást. Nem véletlen tehát, hogy annyira várom minden nap a hazaérkezés pillanatát. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a puszikkal igen óvatosan bánik ez a pici lány, valószínűleg hamar kifogyhat a kosár, mert azokat csak úgy kérésre nem adja, hanem, csak akkor, amikor ő úgy érzi. Ami a szívén, az a száján. img_8099.JPGEgy-egy ilyen szeretős puszinál, ölelésnél bárki elérzékenyülne, de azt hiszem, hogy én még inkább. Olyan "lányosapásan". Annak idején, amikor a Misu született és cseperedett, természetes volt az a érzés, ahogy egy apa büszke az egy szem fiára. Mostanra megértem azokat, akik, mikor megszületett hercegnőnk, mondták, hogy milyen más lesz, majd lányt nevelni egy apának. Bevallom, akkor nem hittem el, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy lehetne egy gyermeket másképp szeretni, csak azért mert más a neme. Nos, lehet... A fiúra büszke, igyekszik életre nevelni, erős, férfias lelket adni neki. A lányba pedig egyszerűen csak szerelmes. Mint a nagyágyú. Nap, mint nap le tud nyűgözni bármilyen apró dologgal. Ám ha rám nevet, ha megölel, amikor úgy magához szorítósan teszi ezt, vagy ha puszit kapok, az úgy melengeti a lelkem/szívem, hogy úgy olvadok el, mint a T-1000-es a Terminátorban. Mikor álmait "gyártja" is megállok mellette egy-egy percre és csak gyönyörködöm abban ahogy szuszog, ahogy nyammog egy-egyet a cumiján. Megsimogatom a pofiját, megigazítom az egyre növekvő és dúsuló kusza hajtincseit. Majd nyugtázom magamban, hogy bizony ő a leggyönyörűbb kislány kerek e földön. Nekünk legalábbis biztos...
received_2254519428141184.jpeg

süti beállítások módosítása