Azt mondják, hogy nem vagyok jó blogíró. És igazuk van azoknak, akik így vélik, hiszen állítólag blogolni úgy kell, hogy naponta, kétnaponta posztolni kell, hogy fenntartsa az ember az érdeklődést a blogja iránt és - urambocsá'! - pénzt keressen vele. Nos, én nyilván nem ebből fogok meggazdagodni. Írhatnék megannyi kifogást, magyarázkodást, hogy miért nem jelentkez(t)em sűrűbben, de nem teszem, egyszerűen csak írok újra. Tudom, hogy most valóban extrém hosszú időszak telt el a legutóbbi irományom óta. Két hónap. Hogy mennyire extrém két hónap egy ember életében? Nem is tűnik az olyan hosszúnak, de ha egy most 12 és fél hónapos babaéletéről beszélünk, akkor az valóban nagyon soknak tűnik. Főleg úgy, hogy annak idején az utolsó két írás egy-egy témára volt kihegyezve.
Így most engedtessék meg nekem, hogy amennyire lehet sorra vegyem egyfajta felsorolásként ezen időszak történéseit pici lányunk életéből. 
- Első és legfontosabb -ami, ha másról nem írnék, mert akkora jelentőséggel bír, akkor is ki tehetne egy egész bejegyzést-, hogy kislányunk jár. Február elején még azzal dicsekedtem, hogy feltápászkodott, és állt. Mára pedig már jár. 10 hónaposan megindult, megtette első suta lépéseit. Kb. egy hét alatt fejlődött annyit, hogy megtett 5-6 lépést a család és önmaga örömujjongása közepette. Onnantól aztán nem volt megállj. Eleinte artistákra hajazó módon két kezecskéjét felemelve egyensúlyozott járás közben.
Azóta ezeket a praclikat már a teste mellett tartja menet közben, sőt legtöbbször valamit rejtve rendezik át a ház belső tartalmát. Mert ami elérhető magasságban van kislányunk számára, azok állandó mozgásban, költözésben vannak. Emiatt természetesen nekünk át kellett gondolnunk egy-egy tárgy házbéli elhelyezését.
Többször kényszerültünk nem kívánt keresésre, ahogy különböző tárgyak leltek új helyet, sokszor olyan rejtekhelyeken, hogy bizony nem mindig abban a pillanatban találtuk meg őket. Sőt! Én azon sem csodálkoznék, ha lennének olyan (fontos?) dolgaink, amik még elő sem kerültek, mert vagy nem tűnt fel hiányuk, vagy azon hely épp nem kukkantottunk még. Ő pedig nem árulja el a dugihelyeit. 
- Lehet, hogy sosem fogja tudtunkra adni ezeket. De van amiket egyértelműen jelez már. Ujjal mutogatva, egy-egy hanggal jelzi, hogy mit szeretne. Nem kicsit emlékeztetve egykori önmagamra, aki elmondások alapján, három éves koráig "ő-zött" mutogatva, mindössze így kifejezve kívánságait. Vagy, ha álmos, akkor megy és megkeresi az anyától elcsaklizott, "szottyos", tollat alig tartalmazó, nem kicsit viseltes, kedvenc (immáron mindkettőjüknek) kispárnát és totyog az ágyhoz, jelezve, hogy alvásidő van.
Ám vannak már "szavaink" melyek egyértelmű jelentéssel bírnak. Ilyen a "memme", ami a cumit takarja, vagy a "mammam", ami pedig az éhség elérkeztét jelzi. 
- Márpedig az éhség nagy úr.
Dundusra elég sűrűn tör rá ez az érzés. És még mindig mindenevő. Hál' istennek valóban elfogyaszt mindent. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy bizonyos sajtért nem jött vissza repetázni. De mindent megkóstol, és nem is köpi ki, legfeljebb nem kér többet. Tápszert soha sem evett, mert mi nem preferáltuk, az anyai természetes tápanyag, illetve a korának megfelelő (többnyire az általunk is fogyasztott) étek sokkal inkább megfelelt mindannyiunknak. Az anyatej mára már csak esti és éjszakai eledel, napközben pedig a normál ételek kerülnek elfogyasztásra. 
- Említettem az imént a cumit. Egy időben írtam, büszkélkedtem, hogy nem él Mandusunk eme műanyag "szájbavalóval". Ám pár hónapja egyik napról a másikra rákapott a nem létező ízére. Az ok teljesen világos: a fogzás. Mert bizony nőnek azok a bizonyos rágóalkalmatosságok! Láthatóan kinn van három, és emellett több érezhetően dugja ki a fejét. Némelyik érkezését meg is szenvedtük. Sokkal jobban, mint a bátyónál. Voltak nappali nyűgösségek, éjszakai sírós ébrenlétek, pelus más állagú összefestések, hőemelkedések és minden ami ezzel járhat. Mint amilyen a "mindenrágás" is. És ezt tessék szó szerint venni! Legyen szó játékról, kavicsról, asztallapról,
kerítésről,
vagy épp apa lábujjáról...
Így valamelyest érthető, hogy a cumi is miért akkora találmány e periódusban. 
- Azt már leírtam, hogy főhősünk miként jelzi álommanók jöttét, de az alvásról magáról még nem tettem említést. Nos, a megfejtés egy betű: H. Mivel angyalkánk még mindig köztünk tölti éjjeleit, így gyakran vesszük fel e betű formáját az ágyban. Mi az ágy szélén egyensúlyozunk anyával, míg a hercegnő középen keresztben feszít. Nem egyszer egy hasba, oldalba, vagy hátba rúgással, vagy egy karlendítéssel jelzi, ha valaki épp több helyet szerzett magának az éjszakai forgolódások alkalmával, és szerzi vissza eképpen. Ha pedig felébred, akkor vagy rácuppan anya keblére, vagy felül és "magyaráz", vagy épp apa szakállát vagy haját húzogatja unaloműzésként, hogy apa se aludjon, ha már ő ébren van. 
- A tiltásról is írtam több alkalommal, és most sem feledkezhetem meg róla. A kis lurkó már tökéletesen érti a Nem! illetve a Nem szabad! kifejezéseket, olyannyira, hogy ha valami oknál fogva ezt keményebben hangoztatjuk (általában az aktuális cselekvés miértje miatt), akkor jobb esetben egy szomorú ám beletörődő biggyesztés, rosszabb esetben egy sírás kíséretében veszi tudomásul, hogy az adott dolog tiltott. Olyan is van persze, hogy nem kívánja tudomásul venni. Olyankor egy mosoly keretében ránk pillant és folytatja a rosszalkodást. Valószínűleg a hangsúlyunkból értve, hogy az éppenséggel nem is olyan nagy bűn. 
- A mi kis örökmozgónknak azonban nem mindig csak a huncutságokon jár az esze, hanem tanul is. Már elsajátította, a "pápá"-t, a "tapsi-tapsi"-t, a "simi-simi"-t. A "pápázás" olyannyira megy, hogy minden üdvözléskor is, illetve szinte minden elhaladó autó is kap egy integetést. A tapsikolással általában önmagát ünnepli, ha sikerül valami, vagy tőlünk csalt ki dicséretet, esetleg tapsolást. A simogatással szeretetét fejezi ki, a családtagjai és kutyuskája iránt. Azt hiszem, hogy mindannyian örülünk, hogy finomodtak ezen érzelminek kimutatására használt gesztusai, mert már kezdtek súlyosbodni pofonjai. Jelen pillanatban az ágy és a kanapé meghódítása a cél. Mind a fel- és mind a lemászás mozdulatait elsajátította már, ám a magasság leküzdése okoz még gondot. Nem a félelem miatt, hanem a fizikai korlátok miatt, mivel kislányunk még nem elég magas ezekhez. 
- Kutyusunkkal is nagyon jó barátok. Azt nem mondhatnám, hogy nem incselkednek egymással, de az egymás iránti tisztelet és szeretet az óriási. Ez a téma viszont valóban megér egy külön írást. Reméljük sor is kerül rá egyszer!
- Anya pici lánya kezd egy leheletnyit elszakadni anyától. Idegen környezetben, vagy a "kiccsaládon" kívüliek között már apa és a tesó is nyugtató hatással bír. Már a nagyszülők, nagynéniék, és az unokatesók is közelebb tudtak kerülni a nagyságos kisasszonyhoz, ám azért nem minden körülmények között. Különösen nyűgösség és az álmosság közepette ők azért annyira nem hatnak (még) megnyugtatólag.
- Az elmúlt időszak történései közé tartozik az is, hogy csöppségünk nagybácsija keresztapává avanzsált.
Mandusunk ugyanis rituálisan megtisztult, vagyis megkapta a keresztséget. Az egész keresztelő ceremóniát jól viselte, szinte hang nélkül. Persze, mikor leöntötte a pap bácsi vízzel a buksiját, azért, hogy úgy mondjam, nem rajongott, de pár vernyákolás után újra megnyugodott. 
- Ha már a járással kezdtem, akkor zárásként, hadd említsem meg, hogy nem csak "meztélláb" szedi lábacskáit, hanem lábbeliben is. Eleinte szokatlanul emelte talpait, ma pedig inkább odaveri őket menet közben. Imád "dicsekedni" velük, ugyanúgy ahogy az új ruhácskáira is nagyon büszke tud lenni, élvez bennük lenni, rángatva mutogatja nekünk. Feszít bennük, már-már modellként lejt. 
Ebből is látszik, hogy kislányunk igazi nő. Vagy ha még most nem is, de bizonyosan azzá válik. Mostanra én is látom érzem a különbségeket a fiú és a lány gyermek között. Természetesen csak az ő viselkedésükben, ahogy a hozzánk vagy a világhoz viszonyulnak, idomulnak. Az én érzéseim feléjük ugyanolyanok: én mindkettőt tiszta szívemmel szeretem.